Márton Áron – Erdély püspöke a nácizmus és a kommunizmus ellen is harcolt - Fáy Zoltán írás. Magyar Nemzet,2020. szept. 26.
Negyven évvel ezelőtt, 1980. szeptember 29-én a gyulafehérvári
székesegyház papsága és a hívek már készülődtek Szent Mihály arkangyal
napjának ünnepi szentmiséjére. Sokan azonban a hajnal óta haldokló
Márton Áron ágya körül imádkoztak. A mise előtt a püspök még egyszer
felnyitotta szemét: „Édesanyám, megyek hozzád” – suttogta sírva. Ezek
voltak utolsó szavai. Mire a szertartás elkezdődött, a sok szenvedést
megélt főpap halott volt.
Márton Áron erdélyi püspök betegségéről sokan tudtak, 1974-től
veseproblémáktól szenvedett, s talán ezek vezethettek a rákhoz is.
Számítani lehetett a halálára, egy ideje már tolószékbe kényszerült,
mégis egész Erdély megrendült a 84 éves püspök eltávozásának hírétől
1980 szeptemberében. Rengetegen ismerték, mindenkivel, még a neki
ártókkal is jó kapcsolatot igyekezett ápolni. Fáradhatatlan, egyenes
székely ember volt. Szent Mártontól vett püspöki jelmondata is erre az
egész életét átható vállalásra utalt: non recuso laborem – nem futamodom
meg a munkától. Ahogyan a szenvedéstől, börtöntől, házi őrizettől sem.
Márton Áron papságig vezető útja éppolyan emberi volt, mint egész
élete. Talán már gyerekkorában megfordult a mélyen vallásos
csíkszentdomokosi családban felnövekvő székely legény fejében Isten
szolgálatának a gondolata, de a teológiára huszonnégy éves korában
jelentkezett, ami ebben az időben a „kései hivatás” kategóriájába
tartozott. A világháború az ő életét is megváltoztatta. A harcok második
évében, 1915-ben bevonult katonának, szolgált az olasz fronton
Doberdónál, majd az orosz frontot is megjárta. Négyszer sebesült meg,
főhadnagyként szerelt le.
Majd hazaköltözött Csíkszentdomokosra, segített apjának a
gazdaságban, élte a vidéki ifjak életét, dolgozott szülei gazdaságában.
Egyik életrajzírója szerint még udvarolt is egy falubeli leánynak.
Édesanyjával üzente meg neki, hogy karjaiból Jézus karjai közé rohant,
és kérte, imádkozzon érte, hogy hűséges tudjon maradni.
Gróf Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök szentelte pappá
1924-ben. A fiatal pap különleges képességeit mutatja, hogy a
marosvásárhelyi főgimnáziumban igazgatóhelyettes lett, két évig az
egyházmegye levéltárosa, 1932-től püspöki titkár, Kolozsváron pedig a
hallgatók kérésére egyetemi lelkész és hitszónok. Hamar világossá vált
számára, hogy az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából
kulcsszerepe van a nevelésnek.
A templomnak és az iskolának.
Negyvenkét éves, amikor a tudós XI. Piusz pápa 1938-ban püspökké
nevezte ki a fiatalon elhunyt Vorbuchner Adolf utódaként. Rendkívül
nehéz időszakban kezdte meg püspöki tevékenységét: az első világháború
és Trianon óriási lelki pusztítást is végzett az erdélyi magyarság
körében. Tömegek menekültek el Erdélyből.
A liberalizmus és a baloldali ideológiák már több évtizede tépázták a
katolicizmust. Az elszakított országrészben szüntelenül látogatta
plébániáit, bérmálta a fiatalokat.
A második bécsi döntés után, 1940-ben sokan úgy gondolták, hogy a két
részre osztott erdélyi püspökség északi felébe teszi át székhelyét
Márton Áron, hiszen ott ekkor még nagyobb számban éltek katolikusok. Nem
így történt. Székhelye a román kézen maradt Gyulafehérvár volt továbbra
is, onnan irányította az egyházmegyét egyre nehezebb körülmények
között. 1944 tavaszán Kolozsváron bérmált, és ezt az alkalmat is
megragadta a zsidóüldözés elítélésére.
Márton Áron kőkoporsója az újratemetési ceremónián a gyulafehérvári székesegyházban, 2016. Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt
A rendőrfőkapitány már másnap magához hívatta Baráth Béla plébánost,
és rajta keresztül nyíltan megfenyegette a püspököt. Amikor kolozsvári
barátai aggódva felkeresték szállásán, Márton Áron a jelenlétükben
azonnal levelet diktált Sztójay Dömének: „Az egyházmegyém népével együtt
megdöbbenve kellett tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a
zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó
határáig mentek el. Tisztelettel, de felelősségemnek teljes tudatában
figyelmeztetem, hogy ilyen tényért egy embernek, még ha miniszterelnök,
vagy egy kormánynak sem elég a felelőssége, mert ennek terhét egy egész
nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja
vissza…” Kolozsvári papjait utasította a zsidóság szervezett mentésére.
Egyházmegyéjének helyzete 1944. augusztus 23-a után sem javult,
amikor Románia átállt a Szovjetunióhoz. A Vörös Hadsereg elvonulása után
a román hatóságok megtorlási akciói kezdődtek börtönnel és helyenként,
például a püspök szülőfalujában, Csíkszentdomokoson vérengzéssel. Márton
Áron minden tekintélyét latba vetve igyekezett megfékezni a
túlkapásokat, kiszabadítani a jogtalanul bebörtönzötteket.
Az igazi megpróbáltatások azonban az újabb román fennhatósággal
kezdődtek. Márton Áron memorandumot küldött Petru Groza
miniszterelnöknek, amelyben a politikus kijelentéseit cáfolta. A
magyarság helyzete sokat romlott Erdélyben, de az 1946-os állapotokhoz
képest néhány év múlva a magyar élet folyamatos devalválódását kellett
megtapasztalniuk. Erdélyben is bekövetkezett az egyházi iskolák
államosítása. Romániában a papok, püspökök nyugdíjazása is a
kényszerintézkedések közé tartozott. Hamarosan Márton Áront is
letartóztatták, és 1951-ben életfogytiglani fegyházbüntetést kapott.
Nem kért kegyelmet, de lefogása után négy évvel, 1955-ben
felfüggesztették a büntetését, március 25-én Gyulafehérvárra is
visszatérhetett. Körlevélben értesítette papjait, hogy átvette az
egyházmegye vezetését, s többek között a békepapi mozgalommal
kapcsolatban is kifejtette véleményét. Ezután kezdődtek híres bérmaútjai
Székelyföldön, ami miatt a hatóság 1957-től 1967-ig szigorú házi
őrizetben tartotta. Lakhelyén kívül csak a székesegyházba mehetett, de
oda is felügyelettel. Hogy ezután mennyire volt szabad, legalábbis
kérdéses. Minden lépését figyelték, minden beszélgetését, telefonját
lehallgatták.
A szent életű püspök halála óta eltelt negyven év nagy idő, de
szerencsére még sokan élnek közöttünk, akiknek sorsa Márton Áron
apostoli működésének a nyomát viseli. Ilyen például Darvas-Kozma József
csíkszeredai plébános. Először Márton Áron házi őrizete alatt
találkozott a püspökkel 1967 őszén. Kisszeminarista volt, és a
székesegyházban a Veni Sanctén látta az egyházmegye első emberét. A
nagyobb egyházi ünnepeken a székesegyházban tartott miséin megjelentek a
diákok. 1968 pünkösdvasárnapján Márton Áron püspöktől kapta meg a
keresztény nagykorúság szentségét.
Darvas-Kozma Józsefet 1972-ben kezdte a román titkosrendőrség
alaposabban megfigyelni. A teológián házkutatás történt, és Márton Áron
ennek hírére a korábbiaknál is alaposabban foglalkozott az egyházmegye
kispapjainak sorsával. A kispap ettől kezdve rendszeresen beszámolt
püspökének a zaklatásokról. A szent életű pásztor megkönnyítette dolgát:
megmondta neki, hogy nem kell sem a titkártól, sem az irodaigazgatótól
időpontot kérnie. Három rövid csengetés volt a jel, erre beengedte.
Hiszen mindenkit lehallgattak, így lehetett elkerülni az állami
ellenőrzést. 1989 után derült ki, hogy a falak tele voltak a
lehallgatókészülékek vezetékeivel. A legbizalmasabb beszélgetéseket a
kertben valószínűleg nem tudták rögzíteni.
Darvas-Kozma Józsefet 1977-ben azzal vádolták, hogy külföldi
rádióadókat hallgat. A szentelése előtt csaknem mindennap berendelték
ellenőrzésre. Mindez a megfélemlítés eszköze volt. A teológia rektora
mindig elkísérte a kihallgatásokra. „Több mindent megtapasztaltunk –
mondja a plébános. – Előfordult, hogy csak intett, annak jelzésére,
semmit se mondjak. – József atya akkor diakónus volt, a titkosrendőrség a
pappá szentelést akarta megakadályozni. – Ekkor Áron püspök úr azt
mondotta: közöld velük, fiam, hogy te minden egyes kihallgatás után
eljöttél hozzám, beszámoltál a történtekről, s tudok róla. Fejezzék be a
háborgatást, hanem én megyek Bukarestbe. Törvény van rá, hogy ha nincs
tettenérés, tilos vizsgaszesszióban a diákok háborgatása.” A szent
életű, idős főpap így mentette meg klerikusát.
Amikor Márton Áron három évvel később elköltözött az örökkévalóságba,
holttestét a székesegyházban ravatalozták fel. A temetésre szombaton
került sor. Hatalmas tömeg gyűlt össze.
A gyászistentiszteletet Lékai László esztergomi bíboros végezte. A
temetés idején Erdély katolikus templomaiban megkondult a harang, sokan
úgy tudják, a református templomokban is. A püspök szemfedelére valaki
piros-fehér-zöld kokárdát tűzött, de az sokáig nem maradhatott rajta,
mert a román titkosszolgálat embere, egy szekus letépte.
Fogoly úr
Még manapság is nehéz úgy járni-kelni Erdélyben, hogy ne találkozzunk
Márton Áronnal. Hol egy szobor, hol egy idősebb emlékező, hol egy
rácsos ablak idézi föl a püspök alakját és emlékezetét – azt az embert,
aki többek szerint a XX. század legnagyobb magyarja volt. És akit Illyés
Gyula egyszerűen emberkatedrálisnak nevezett. Amikor harminc éve
gyűjtőutakra kezdtünk járni a gyimesi csángókhoz, hogy megismerjük
táncaikat, meséiket, titokzatosan félpogány, de annál szenvedélyesebb
istenhitüket, alig akadt olyan porta, ahol a középkorú férfiak ne
beszéltek volna a püspökről, aki 1949-ben lóháton, feszes tartással
vonult be Csíksomlyóra, ahol a csángók körbevették a főpapot, és
testükkel alkottak pajzsot, hogy a kommunista pribékek el ne
hurcolhassák őt. Amikor az elmúlt években a dél-erdélyi Marosújváron
kutattuk a Teleki grófok nyomait egy pusztuló kastély árnyékában és egy
Árpád-kori templomnál, amelynek falai között ma birkákat tartanak, akkor
is Márton Áronra találtunk, aki az ellene koholt perben minden
felelősséget magára vett, menteni igyekezvén többek között
Felsőmarosújvár kastélyának utolsó urát, gróf Teleki Ádámot is. És
amikor nemrégiben Máramarossziget börtönmúzeumában forgattunk,
felkerestük azt a nyomorúságos cellát is, ahol a püspök raboskodott, és
bár társai kímélni akarták a piszkosabb munkáktól, ő ragaszkodott a
küblipucoláshoz és a legrosszabb fekhelyhez. Ma persze nem sok minden
emlékeztet rá ebben a múzeumban…
Annál inkább megteszi ezt Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla honismereti
albumsorozatának újabb darabja, a püspök halálának negyvenedik
évfordulójára megjelent kötet (Emberkatedrális – Márton Áron és
bölcsőhelye. Csíkszentdomokos hitvallója, PéterPál Könyvkiadó, 2020).
Az
Erdély művelődéstörténeti, néprajzi, természeti értékeit szinte kőről
kőre feldolgozó házaspár eddig többtucatnyi fotóalbumban mutatta be a
történelmi Magyarország keletibb régióit, illetve e régió nagy alakjait,
akik példát adtak a kisebbségi sorba taszított magyarságnak. E két
vonulatot egyesíti a mostani gyűjtemény. Váradi Péter Pál gazdag
képanyagával és Lőwey Lilla személyes hangvételű, de ismeretterjesztő
eltökéltségű szövegével „járja be” Márton Áron szülőföldjét, a felcsíki
Csíkszentdomokos falut, valamint a püspök életének főbb állomásait. Ha
valahogy, így lehetne közelebb hozni e kor fiatalságához is azt az
embert, akit még a XX. század sem tudott megrendíteni, hitétől,
hivatásától eltántorítani.