Oldalak

2020. 10. 06.

A lelkiismeretben Isten van jelen

6. A lelkiismeretben az ember egyedül van  Istennel. A modern lélektanban súlyos ellenvetések szabadultak el az erkölcsi lelkiismeret értéke ellen, szeretnék eltörölni az ember lelki tevékenységében ezt a visszaverődő és elhatározó ítéletet, melyet egy értelmes és tiszta lélek ad önmagának, szembesítve magát az erkölcsi törvény követelményeivel, melynek parancsaiban kifejeződik az Isten saját akarata. 

Az Egyházatyák úgy mutatják be a lelkiismeretet, mint „Isten szavát bennünk” és a II. Vatikáni Zsinat azt állítja: „Az ember a maga benső szellemi életében túllépi a világegyetemet: azokba a mélységekbe tér, amikben szívéhez fordul, oda, ahol őt Isten várja, aki a szíveket vizsgálja, oda, ahol Isten tekintete alatt ő dönt sorsáról.” (GS 14)

• A lelkiismeret bensejében az ember fölfedez egy törvényt, melyet nem önmaga ad magának, amelynek viszont engedelmeskednie kell. Ennek szava fölszólítja őt, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat, világosan mondja a szívbe: „tedd ezt, kerüld azt a másikat”.• Minden ember a szívében tulajdonosa egy Istentől írt törvénynek, melynek engedelmességében áll az ember méltósága, és amely szerint lesz megítélve.„A lelkiismeret magva, méghozzá a legtitokzatosabb magva és szentélye az embernek, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensejében. A lelkiismeret közvetítésével megismerhető csodálatos módon az a törvény, amely a maga teljesülését Isten és a felebarát szeretetében találja meg. A lelkiismerethez való hűségben a keresztények egyesülnek más emberekkel, hogy keressék az igazságot és hogy az igazság szerint megoldjanak megannyi erkölcsi problémát, amelyek ugyanúgy születnek az egyesek életében, mint a társadalmában.” (GS 16) Az ember erkölcsi lelkiismerete vonatkozási pontként jelentkezik, hogy megkülönböztessük az értékeket, melyek az életben jelentkeznek és helyreállítsuk a párbeszédet Istennel.

Arany János: A WALESI BÁRDOK

 
Edward király, angol király

Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.
 
Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?
 
S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?
 
Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.
 
S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.
 
Edward király, angol király

Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.
 
Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.
 
Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;
 
S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.
 
Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?
 
Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.
 
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!
 
Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.
 
Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.
 
Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.
 
"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!
 
Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!"
 
Máglyára! el! igen kemény -

Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.
 
"Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.
 
Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.
 
De vakmerőn s hivatlanúl

Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,

Ez íge hallatik:
 
"Elhullt csatában a derék -

No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.
 
Emléke sír a lanton még -

No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd."
 
Meglátom én! - S parancsot ád

Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,

Minden velsz énekest!
 
Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett

A híres lakoma. -
 
S Edward király, angol király

Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:

A velszi tartomány.
 
Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. -
 
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz!
 
Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik."
 
Ha, ha! elő síp, dob, zene!

Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma...
 
De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.
 
*
 
(1857 jún.)

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése