A lelkiismeretben Isten van jelen

6. A lelkiismeretben az ember egyedül van  Istennel. A modern lélektanban súlyos ellenvetések szabadultak el az erkölcsi lelkiismeret értéke ellen, szeretnék eltörölni az ember lelki tevékenységében ezt a visszaverődő és elhatározó ítéletet, melyet egy értelmes és tiszta lélek ad önmagának, szembesítve magát az erkölcsi törvény követelményeivel, melynek parancsaiban kifejeződik az Isten saját akarata. 

• Az Egyházatyák úgy mutatják be a lelkiismeretet, mint „Isten szavát bennünk” és a II. Vatikáni Zsinat azt állítja: „Az ember a maga benső szellemi életében túllépi a világegyetemet: azokba a mélységekbe tér, amikben szívéhez fordul, oda, ahol őt Isten várja, aki a szíveket vizsgálja, oda, ahol Isten tekintete alatt ő dönt sorsáról.” (GS 14)

• A lelkiismeret bensejében az ember fölfedez egy törvényt, melyet nem önmaga ad magának, amelynek viszont engedelmeskednie kell. Ennek szava fölszólítja őt, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat, világosan mondja a szívbe: „tedd ezt, kerüld azt a másikat”.• Minden ember a szívében tulajdonosa egy Istentől írt törvénynek, melynek engedelmességében áll az ember méltósága, és amely szerint lesz megítélve.„A lelkiismeret magva, méghozzá a legtitokzatosabb magva és szentélye az embernek, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensejében. A lelkiismeret közvetítésével megismerhető csodálatos módon az a törvény, amely a maga teljesülését Isten és a felebarát szeretetében találja meg. A lelkiismerethez való hűségben a keresztények egyesülnek más emberekkel, hogy keressék az igazságot és hogy az igazság szerint megoldjanak megannyi erkölcsi problémát, amelyek ugyanúgy születnek az egyesek életében, mint a társadalmában.” (GS 16) Az ember erkölcsi lelkiismerete vonatkozási pontként jelentkezik, hogy megkülönböztessük az értékeket, melyek az életben jelentkeznek és helyreállítsuk a párbeszédet Istennel.

Arany János: A WALESI BÁRDOK

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

 

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

 

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt'

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

 

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

 

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

 

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

 

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

 

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

 

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

 

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

 

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

 

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!

 

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

 

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

 

"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

 

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sirva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!"

 

Máglyára! el! igen kemény -

Parancsol Eduárd -

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

 

"Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

 

Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!..."

S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.

 

De vakmerőn s hivatlanúl

Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

Ez íge hallatik:

 

"Elhullt csatában a derék -

No halld meg Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

 

Emléke sír a lanton még -

No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd."

 

Meglátom én! - S parancsot ád

Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

Minden velsz énekest!

 

Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

A híres lakoma. -

 

S Edward király, angol király

Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

A velszi tartomány.

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. -

 

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz!

 

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

"Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik."

 

Ha, ha! elő síp, dob, zene!

Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma...

 

De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.

 

*
 

(1857 jún.)