Mindenszentek a temetőben

Mindenszentek napján, amikor kijövünk a temetőbe, akaratlanul is az emberi élet értéke, értelme és célja foglalkoztat, ilyenkor visszamegyünk a kezdetekhez, a teremtéshez. A bibliai teremtéstörténet első fontos tanítása a teremtés ténye, amely az egész világmindenséget meghatározottságba helyezte.

A mindenség nem a végtelenségből eredeztethető világfolyamat, és nem is a meghatározhatatlan végtelenségbe megy tovább, hanem Isten teremtése indította el. Ezzel a világról alkotott képünk alapvetően új értelmet nyer, kezdete van, és vége is lesz, azaz a világfolyamat valaki felé tart.

1. A teremtéstörténetben fontos szerepet tölt be az egyes cselekményeket megelőző első vers – „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (Ter 1,1) –, amely összefoglalja Izrael hitét a teremtő Istenről és a világ eredetéről. Minden, ami létezik, Isten teremtő akaratából jött létre.

Mindehhez hozzávesszük az Újszövetség tanítását is, amelyben Isten a történelem végét követő uralma nemcsak az embert és az emberi történelmet, hanem az emberi üdvösséggel összefüggésben a világmindenséget is megújítja a Krisztusban való megváltás következményeként. Szent Pál apostol tanítja: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,19–22).

A bibliai szemléletmód szerint az élet nem csupán a testi életet jelenti, hanem mindig az Istennel való közösség lehetőségét: Isten áldásának és segítségének megtapasztalását, barátságát. Az ember Isten védelmét élvezi. Ez fejeződik ki a zsoltárokban. A világban élő ember és emberiség Isten gondoskodásában él. Jézus a hegyi beszédben visszamegy a teremtésig. „Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak.” (Mt 5,44–45)

A testi végesség szorításában élő ószövetségi ember kérdéskörét, a szenvedéssel való viaskodását főként a Zsoltárok, Jób és a Prédikátor könyve őrizték meg. A hívő izraelita abban a meggyőződésben élt, hogy egy olyan világrend létezik, amelyben az ember jó és rossz cselekedetei döntik el sorsának alakulását, ahol Isten igazságot szolgáltató hatalma fog érvényesülni. Vallották, hogy a hívő ember nincs reménytelenül kiszolgáltatva a szenvedésnek, mert Isten irgalma és jósága mindig segítő, befogadó a bajban. A hívő ezért imádságban, kérésben, panaszban és hálában egyedül Istenhez fordul, abban a tudatban, hogy egyedül Ő ajándékozhat gyógyulást, és a végső kérdésre, a halálra pedig ő ad majd választ.

2. Az Újszövetségben Jézus szavai és megváltó tette alapján a szenvedés eddig legsúlyosabb oka, a bűn elhárult és a szenvedő ember új szabály alá helyeződött, mégpedig Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának összefüggésében. Jézus Kisztus lehetővé tette a szenvedés pozitív és gazdag értelmezését. Pál apostol szerint: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek.” (Róm 8,28)

Az Ószövetség embere hitte, hogy személyes léte a halál után is megmarad. Vannak azonban az Ószövetségnek olyan részei, amelyek szerint Izrael Istene és a hívő ember közössége a halál után is elszakíthatatlan (Zsolt 16,8.,10); Istennek pedig hatalma van arra, hogy az életet visszaadja (Iz 25,8); és a halottak feltámadása is megjelenik (Dán 12,2; Makk 7; 12,38–45).

Az emberi sors kimenetelének kérdésében Jézus hozott fordulatot. A halál hatalmát halálával és feltámadásával végérvényesen megtörte, és a véges élet határát kitárta a végtelen Isten felé, aki az embert magáénak vallja és kész befogadni őt.

3. Az ember halálával a földi élet határát átlépve a végtelen Isten világába lép. Ezt a helyzetet Jézus tanítása és sorsa, halála és feltámadása, valamint második eljövetele tárja fel előttünk. Pál apostol a korintusiakhoz írt második leveléből (5,1–10) is egyértelmű, hogy a halál után Istennél folytatódik az emberi élet; ebben a véges élet teljesen eltűnik és a beteljesedés vonásait ölti fel; lényege az Istennel szemtől szembe való találkozás – a feltámadt Krisztussal, az Úrral találkozunk, aki megméri tetteinket.

Az ember és az emberiség nem a semmiből jön, és nem a semmibe megy. Élete, életünk Istentől indult el és Istenhez tart. Az Istennél beteljesedő életünkre az Úr a föltámadt Krisztusban adott biztosítékot és megerősítést, aki feltámadt életében részesíteni fog minket. Ezért az emberiség helyzete nem reménytelen, mert mindig arra a végső befejezésre tekinthet, amelyről a Jelenések könyve azt mondja: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!« És azt mondta nekem: »Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.” (21,1.3–5)

Kr. K. T.! Itt a temetőben látjuk az elmúlás törvényszerűségét, de azt is tudjuk, hogy Isten sokkal többet ad az örök hazában, mint amit a földön itt hagyunk. A neves francia író, Antoine de Saint-Exupéryvel azt mond­juk: „Ha meghalok, az Úrhoz jutok, mert az ő nevében mű­veltem lelkem földjét, de övé a termés. Én készítem életem gyertyáját, de neki kell meggyújtania. Én építem lelkem templomát, de ő tölti be jelenlétével, és ő ékesíti fel.”

Mindenszentek ünnepe van, holnap halottak napja, ami­kor a mulandóságra emlékezünk. Mindenszentek délutánján halottaink sír­jához jöttünk; virágot, koszorút hoztunk, és az örök világos­ságot jelképező gyertyákat is meggyújtottuk. És ma, Mindenszentek estéjén érintsen meg a zsoltáros gondolata: „Az ég és föld a te kezed alkotása, Uram. Ezek elmúlnak, de te megmaradsz, és mint a köntös, elavulnak mind. Cseréled őket, mint a ruhát, és megváltoznak. De te ugyanaz maradsz, és éveid nem érnek véget.” (Zsolt 102, 26-28).

„A világ csak híd, amin átmegyünk, s mindig eszünkbe juttatja a túlsó partot, a legtöbb ember akkor találja meg újra az Istenhez vezető utat, amikor érzi, hogy minden földi tá­masz meginog a lába alatt és minden érték kiesik kezéből.” (Gál Ferenc)

A világirodalomnak is gyöngyszeme lett Ady Endrének egyik verse: Az Úr érkezése.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.  

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

 Ebben a hitben temettük el családtagjainkat, és imádkozunk anyaszentegyházunkkal elhunyt testvéreinkért: „Tekints le az égből és figyelj ránk szent és dicsőséges lakóhelyedről! … Ne tartsd vissza tőlünk könyörületed, mert te vagy a mi atyánk...” (Iz 63, 15-16).

Irgalmazz mindazért, amit gyarlóságból elkövettek, és jutalmazd meg őket mindazért, ami jó volt éle­tükben. Ámen.