Szent Antal a kis Jézussal vagyis Szent Antal alázata

Szent Antalt az kis Jézussal szokták ábrázolni, aki „szelíd és alázatos Szívű” és arra hív mindnyájunkat, hogy tanuljunk tőle. Szent Antal az Úrtól tanulta az alázatot, és most az alázatról elmélkedünk. 1. Az alázat vagy alázatosság (lat. humilitas, a humus, 'föld' szóból): erény, mely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Az alázat igaz önismeretből fakad, mely megóv az elbizakodottságtól. A szerzetességben az alázat a tökéletesség fokmérőjének bizonyult. Az újkor közismert, vidám szentje, Néri Szent Fülöp (1515-1595). Vele történt egy különös eset, ami az alázatot megvilágítja (pl. apáca látnok). Az alázatról azt tartják, hogy a tökéletesség fokmérője. A tökéletesség a létező tökéletes állapota. Ez abszolút értelemben csak Istenről állítható; relatív értelemben a teremtményekről is. Az ember természetfölötti tökéletessége a szentekben valósul meg, de nemcsak egy kiválasztott réteg, hanem mindenki hivatása. Jézus intése mindnyájunknak szól: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48). – A kegyelmi élet akkor tökéletes, ha Istent mindenek fölött, a felebarátot őmiatta szeretjük, és áldozatokat is tudunk hozni Isten törvényeinek teljesítéséért és az evangéliumi tanácsok állapotunknak megfelelő követéséért. E tökéletesség szinte személyenként más és más úton, módon és időben érthető el. – Az életszentség elérésének vannak olyan belső és külső eszközei, melyek végig kísérik az embert a tökéletesség útján. Belső eszközök a tökéletesség utáni vágy, Isten megismerése, az önismeret, lelkiismeretvizsgálat, bűnbánat, az engedelmesség és az imádság. A legutóbbi időkben az 5. sarkalatos erénynek is nevezik az alázatosságot. A sarkalatos erények, melyek köré az összes többi erény csoportosul: okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség. A hívő ember számára az alázat nem csupán egy az erények között, hanem alapmagatartás az Istennel és az embertársakkal való kapcsolatában. 2. Most a Szentírás segítségével nézzük meg az alázatosságot. - Az Ószövetségben az alázat szegénységet, ínséget, kicsiséget jelent (Zsolt 12,17; 69,33; 138,6; Jób 5,11; Iz 11,4). A szegény magatartása, a nélkülöző kérése az alázat ruhájában jelenik meg. A hatalmaskodó gazdaggal szemben az alázatos tudatában van Istentől való függésének, gyengeségének, s félő tisztelettel törekszik megtartani a Törvényt („A megtört és alázatos szívűekkel is ott vagyok, hogy új életet adjak az alázatos lelkeknek, és új életre keltsem a megtört szíveket” - Iz 57,15; Dán 3,39), az emberekkel pedig szelíd és szerény (Péld 11,2; 16,19). Az alázatos többször az elnyomottat, a szent maradékot is jelenti (Iz 14,32; 49,13). - Az Újszövetségben Isten országa az alázatosaké (Mt 5,5). A tanítványnak oly kicsinek kell lennie, mint a gyermek, hogy naggyá lehessen (Mt 18,4; Lk 14,11). Erre tanít Krisztus alázata, ami a kereszthalálban teljesedett be, s megmutatta, hogy lényeges összefüggés van az alázat és az engedelmesség között (Fil 2,2-8; 1Pt 2,23; Zsid 5,8): nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy szolgaként váltságul odaadja az életét sokakért (vö. Mk 10,45). A hatalmas Isten alázata követésre vár, de az ember gyengesége és bűnei miatt is alázatos lesz, ha megismeri önmaga igazságát (Róm 3,21; Jn 3,16). Minden dicsekvés ostobaság: Szent Pál írja: mid van, amit nem kaptál, s ha kaptad, mit dicsekszel vele? (1Kor 1,29.31; 4,7: 2Kor 10,17; 12,5; Gal 6,14; Fil 3,3), s a testvéri szeretet és szolgálat nem hiteles alázat nélkül (Róm 12,10.16; Kol 3,12; Ef 4,2; 1Pt 3,8). A szerzetességben az alázat a tökéletesség fokmérőjének bizonyult. - A keresztény művészetben az alázat jelképe az árvácska.

Az alázatosság ellentétes rossz szokása, víciuma a gőg. A gőg másképpen kevélység, ami az igazsággal és alázattal ellentétes vícium, kialakult rossz szokás. A szó a gőgös ember fölvetett fejére és előre tolt nyakára utal. Szinonimái a dölyf, a felfuvalkodottság (a felfúj igéből, az ürességre utal), a fennhéjázás (a héja magas röptére utal), a túlzott, alaptalan önbecsülés és büszkeség. A gőgösök Isten haragját hívják ki maguk ellen, az alázatosakat ellenben megvigasztalja és fölemeli Isten (Zsolt 18,18; 147,6; Jób 5,11; Sir 3,17). 3. Az alázatosság Szent Antal életében. Martini Ferdinánd 1195-ben Lisszabonban született keresztény családban. Tíz éves korában az ágostonos kanonokok iskolájában járt, belépett a rendbe. A tizenötéves, éles elméjű ifjút Coimbrába küldték magasabb képzésre. Nyolc éven át a Szentírást és az egyházatyákat tanulmányozta. Huszonhárom évesen itt szentelték pappá és bekapcsolódott az ünnepélyes liturgiát és lelkipásztori munkát végző szerzetesek életébe. Életében nagy fordulatotjelentett 1220. Év eleje, amikor Coimbraba hazahozták Marokkóban vértanúságot halt a ferenceseket. Ekkor égett a vágytól, hogy misszióba mehessen és életét áldozza az evangéliumért. Elöljárói engedélyével ferences lett, és a coimbrai kolostor kápolnájának védőszentjéről, Remete Szent Antalról neveztette el magát Antalnak. Ezzel teljes függetlenségét és elérte. Már nem Martini Ferdinánd, hanem egyszerűen Antal testvér. 1220 decemberében misszióba indult. A tél és a hajóút megviselte, betegen feküdt Afrika partjánál. Itt alázatosan belátta, hogy Istennek más tervei vannak vele és tavasszal haza indult. Hajóját a viharok Szicilía partjaihoz sodorták. Itt várakozott, amikor meghallotta, hogy Szent Ferenc 1221 pünkösdjére káptalant hirdetett. Húsvét után nekiindult félig betegen a hosszú és fáradságos útnak. Pünkösdre Assisibe ért és részt vett a „gyékényes káptalanon”. Ott húzodott meg a háttérben, eltökélve: „semmit nem kérni és semmit vissza nem utasítani”. Alázatos tartózkodása és elcsigázott külseje miatt a többiek valai tudatlan testvérnek nézték. Gratianus romagnai tartományfőnök magához hívta és Forli melletti Montepaulo-remeteségbe helyezte. A házkörüli tennivalókkal bízták meg, amit nagy alázattal végzett. Kilenc hónapon át alázatossági, önmegtagadási és bűnbánati gyakorlatokkal megszentelte idejét. A fel-feltámadó kisértésekkel elbánt, a konyhában amikor mosogatott, az Úr Jézusra gondolt, aki tanítványai lábát mosta. Tudományát és képzettségét sikerült elrejtenie. Forliban a domonkosoknál ünnepség volt, ahová a ferences testvéreket is meghívták. Ekkor felkérték a ferences főnököt predikálni. Mivel váratlanul érte a felkérés, és nem akadt önként jelentkező, így az elöljáró Antal testvérnek megparancsolta, hogy beszéljen. A rögtönzött szentbeszéd elhangzott, és az egész hallgatóságot ámulatba ejtette. A tudatlannak nézett Antal széleskörű és alapos tudással rendelkező, csodáshatású kész szónoknak mutatkozott be. Tartományfőnöke erre az egész Felsőolaszországot magában foglaló romagnai tartomány szónokává nevezte ki, Szent Ferenc pedig örömmel terjesztette ki ezt a megbizatását egész Itáliára. Ezzel kezdetét vette a kilenc évig tartó nyilvános működése. Szent Antal megélte Jézus tanítását: „Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb! Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” (Lk 14,10k) Szent Antal 36 évesen 1231-ben hunyt el. A nép már halálakor „a szent”, olaszul „Il Santo” néven síratta. Azóta eltelt 790 év, de népszerűsége méginkább növekedett. A 19. század végén XIII. Leó pápa megállapíthatta róla, hogy a világ szentje. Mi, magyarok csodatévő és szegények támasza jelzővel ékesítettük fel, és mindegyre kérjük segítségét nehézségeinkben, főleg, hogy az alázatosság erényének gyakorlásában segítsen. Ámen.