Remete
Szent Pál (228-341) életén keresztül nézzük meg a pálos szerzetesek és a mi Istenhez vezető utunk állomásait, miként tekinthetünk
példaképünkre.
Szent Pál is,
akárcsak a jelenlévők legtöbbje szüleitől, családi közösségében kapta a Jézus
követésére hívó első indíttatást, a
keresztény hitet. Szent Pál megtanulta, mert a szülei rávezették arra, hogy
mindennek a hit az alapja. Aszerint kell élni és cselekedni. Az Egyiptomban élő
szülők halála után, a 249-ben kitört keresztényüldözés idején sógora az örökség
reményében feljelentette, Pálnak menekülnie kellett.
Pált a félelem mellett,
Krisztus szeretete is vezeti arra, hogy a pusztába menjen. – Fülébe csengenek
Jézus szavai, amiket a gazdag ifjúnak mondott: ha tökéletes akarsz lenni, add
el mindenedet, és kövess engem. Ezért Istenben bízva vág neki az ismeretlennek,
a sivatagnak.
Théba pusztájában, egy
barlangban talált menedéket – ezzel kezdődött
Istennel való komoly kapcsolata. Egyedül akar lenni az egyedül való Istennel.
Testvéreim! Az I. párhuzam: Remete
Szent Pál és köztünk az a közös, hogy mi is azért gyűltünk össze itt a templomban, hogy Istennel találkozzunk. Amint
egykor Remete Szent Pál a pusztában, úgy mi is találkozni szeretnénk Istennel.
Őt keressük, a feléje vezető úton próbálunk járni.
Hitünk pedig a
minket körülvevő bizonytalan világban biztos talajt ad számunkra. Pál hite
révén igyekezett Isten akaratát keresni, azt teljesíteni. A keresztény „hit elsősorban az ember személyes
ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlan az Istentől
kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása.”
(KEK 150)
A hit alapja a bizalom
Isten ugyanis nem akar minket félrevezetni. Szent Pál szerint a hit „szilárd bizalom abban, amit remélünk,
meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1)
A hit alapja az a
meggyőződés, hogy Isten létezik és ez a létező
Isten szólott hozzánk, vagyis kinyilatkoztatta önmagát. A keresztény hit alapja
az, hogy Jézus Krisztus valóban Isten Fia, Isten küldötte hozzánk, és mindaz,
amit tanított valóban Istentől származik: „mert
amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15)
A hit
nem pusztán az igazságnak értelemmel történő elfogadását jelenti, hanem egy
bizonyos magatartásforma is. A
hitben ugyanis ráhagyjuk, rábízzuk magunkat Istenre. (Alegria: Kötélen a Niagara felett c. elbeszélése (1969). Bele ülni
az Isten talicskájába).
A
hitben szerepe van Istennek, és szerepe van saját akaratunknak. Isten hív
minket a hitre: „Senki sem jöhet hozzám,
ha az Atya, aki küldött, nem vonzza.” (Jn 6,44) Isten mindenkit hív, aki meghallgatja és keresi. Nekünk pedig
meghallani és követni kell ezt a hívást, legyőzve az akadályokat és az
aggodalmakat. Ugyanakkor imádkoznunk is kell a hit kegyelméért.
Remete
Szent Pál azzal, hogy a pusztába vonult, felismerte saját hivatását – Istennel
akart mindig lenni.
Istent
választani azt jelenti, hogy őt hősiesen, odaadóan kell szeretni – és ez nem
más, mint a hűséges, odaadó házastársi és szülői, papi és szerzetesi élet.
Pál barlangot és
forrást talál. Mindannyiunk életében megismétlődik ez:
Isten szólít, és a nehéz helyzetben megtapasztaljuk gondviselését. És Istent a
nagylelkűségben nem lehet felülmúlni.
Az öröm
a lélekben születik meg. Mennyei Atyánk
mindenkinek a tisztulást, a feloldást, a szabadulást kínálja fel Jézus és a
Szentlélek által.
Jézus tanítása
evangélium, azaz örömhír, jó hír. Az igazi öröm pedig a
megváltott, a bűneitől szabadult emberiség derűje. Az örvendezés nem mókázás.
Lehet, hogy valaki folyton viccelődik, de igazi öröm még sincs a szívében. A
másik talán csendes, mégis öröm melegíti a szívét.
Az öröm mélyebben van a
szívben, a vidámság a felszínen. A vidámság nem lehet meg a
szomorúsággal, bánattal, de az öröm igen. Petőfi
zseniálisan írta:
„A bánat? egy nagy
óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is
töröm.”
A legmélyebb,
legigazibb örömök közé tartozik az, amely a legyőzött
fájdalomból fakad, türelemmel viselt szenvedésből sarjad. A szülők öröme is a
gyerekszülés gondjaiból és fájdalmából fakad.
Amikor az embernek
megfogyatkozik a hite, s a reménye halványul, hogy elérheti
célját, akkor kezd a mulandó földi javakhoz, személyekhez ragaszkodni, majd
kedvetlennél, búskomorrá válik. (Szabó Lőrinc kifakadása.)
Ha
a hit fénye kialvóban van, helyét nyomban a félelem és reménytelenség foglalja
el. Ezért figyelmeztet Pál apostol minket, hogy vigyázzunk, mert hitünket
törékeny cserépedényben őrizzük.
Hogyan
erősíthetjük hitünket? Hogyan
lehetünk boldog emberek? Ha Isten jelenlétében élünk, ha életünkkel, hitvesi és szülői, papi és szerzetesi hivatással dicsőítjük
Istent.
Szabó Dezső, Elsodort falu című regényének Farkas Miklósa mondja: „A
magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp
elbitangol, elzüllik.” Még egyszer idézem!
Kedves férfiak és asszonyok! Hogy hitvesi és szülői hivatásotokat megéljétek, ezért mindegyiktek
szeresse házastársát, biztatgassa és ismerje el fáradozását, hogy el ne
zülljetek.
Szülők
szeressétek a gyermekeket, biztatgassátok és elismeréssel legyetek irántuk, s
ne keserítsétek meg életüket, hogy kedvüket ne veszítsék. (Kol 3,21)
Gyermekek
szeressétek a szülőket, nagyszülőket, segítsétek és legyetek megértők irántuk,
hogy boldogan készülhessenek a Jóistennel való találkozásra.
Testvéreim,
ha szeretetben élitek meg hivatásotokat, akkor a családban, a szomszédban, a
községben és a világban béke és boldogság lesz, Krisztus békéje!
A béke Nobel-díjat 1979-ben Kalkuttai
Szent Teréz anyának ítélték. A díjátadó ünnepségen azt kérdezte tőle valaki: Mondja meg, mit tegyünk a világ békéjéért?
– Teréz anya ezt válaszolta: „Menjünk
haza és szeressük családtagjainkat és szomszédainkat!”
Szeressük Istent! - a főparancs szerint.
Egyházi énekünkben nagy igazságot éneklünk: „Hogyha enyém Jézusom, enyém lesz az
élet: engedj, Uram, örökre, egyesülni véled!”
Ezért szeressünk együtt lenni az
Istennel, mert az imádság eloszlatja a reménytelenséget erősíti
kapcsolatunkat Istennel. A hit azonban alázatunkat is növeli – általa belátjuk gyengeségeinket
és lehetőségeinket. Ha a gyengeségeinkkel együtt adjuk át magunkat Istennek,
akkor ő erősekké, bátrakká tesz.
Isten megragad a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű
álmok által és módosítja életünket. Isten vezet bennünket és életünket saját
transzcendens természetéhez alakítja és boldoggá tesz.
Életünk során egyetlen elhatároló
erejű hívást bontogatunk felnőttek és gyermekek egyaránt: Istennel lenni!
Corona Bamberg „Az
emberség árá”-ban a hivatásos, fáradhatatlan embert a vadászkutyákhoz
hasonlítja. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a nyulat, mert azonnal
megiramodik, rohan utána. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel
nem látták a nyulat, kedvük lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen
rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem
tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozótok, amelyek felhasogatják a
bőrét, feltörik a talpát. A kutya nem hagy fel az üldözéssel, míg meg nem
keríti a zsákmányt, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél, de ellenállhatatlan
a vadászszenvedély is. A vadászás közben válik a kutya önmagává, a futásban, az
erőfeszítésben bontakoznak ki erői, abban szabadul fel, még mielőtt eléri a
célt. „Így kell, a szerzetesnek akinek
Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul őrá néznie,” míg el nem jut
hozzá. Ez a kép jellemző az istenkeresés és önmagunk megtalálásának a
folyamatára is.
A hit és az imádság
által, az Istennel töltött időben átélhetjük, hogy
fontosak vagyunk Isten számára, nem hagy minket egyedül. Így élt Remete Szent
Pál, hittel, alázattal, ami hatalmas erőt adott neki, hogy a világtól
elvonultan boldogságban éljen és haljon. Élete pedig példát nyújt
mindennapjainkban, és égi közbenjárásával segít, hogy mi is szentek és boldogok
legyünk. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése