Gyászoló
Család! Gyászoló Osztálytársak! Gyászoló Testvéreim!
A
keresztény Credo – hitünk megvallása Istenben az Atyában, a Fiúban és a
Szentlélekben, valamint az Ő teremtő, üdvözítő és megszentelő tevékenységében –
tetőpontjára ér, amikor meghirdeti a halottak föltámadását az idők végén és az
örök életet.
„Adjatok egy szilárd pontot a
világmindenségben, és én kifordítom sarkából a földgolyót” – kérte Arkhimédész, görög tudós
a pogány világtól.
Istenünk teljesítette ezt a
világot kifordító, szilárd pont megadását az emberiségnek: „Mert (úgy szerette Isten a
világot, hogy) egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen,
hanem örökké éljen.”
(Jn 3,16) Az Ige testté lett és közöttünk élt, a Jordánnál fölvette Jánostól a
keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb
alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk 3,21k).
A színeváltozás hegyén, ahol összekapcsolódik a dicsőség és a halál
gondolata: Jézus, akinek a kínjairól szó
van, dicsőséget
ölt magára: „ruhája fehér
lelt és ragyogó” – ahol Mózes és Illés „megdicsőülten jelentek
meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie”
(Lk 9,31). Jézus
három tanítványát félelem fogta el, amikor felhő borította be őket, ez az Isten
jelenvalóságának kísérője, és a felhőből az Atya szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk 9,29).
A szöveg
előre mutat a nagyhétre, amikor az őt keresők szavára, a kereszt szenvedésének
a küszöbén így fohászkodik fel a Megváltó: „Most
megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De
“Hiszen éppen ezért az óráért jöttem Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” (Jn 12,28). Az utolsó vacsorán pedig
apostolai füle hallatára ekként imádkozik majd a Mester: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen
téged” (Jn 17,1). Halál és dicsőség itt, az utolsó éjszakán már nem próféciaként, hanem kézzel fogható, szó
szerint testközeli valóságként áll elénk. Az is megfontolásra ad okot, hogy az Atyaisten, aki egyébként a legritkábban szólal meg, mind a
színeváltozáskor, mind pedig a nagyheti események során szózatot intéz nem egyszerűen csak Fiához, de követőihez
is (Lk9,35 és Jn 12,29). Jézus ezt így
értelmezi: „nem én értem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek” (Jn12,30).
Nagypéntektől húsvétvasárnapig megtörtént a "húsvéti misztérium", révbe ért az emberiség megváltása.
Azóta erősen hisszük és ezért reméljük:
amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után
az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket
az utolsó napon (Jn 6,39k). Föltámadásunk, miként Krisztusé,
a Szentháromság műve lesz: „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke,
aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a
halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által”
(Róm 8,11).
A
"test" szó az embert jelöli gyöngeségének és halandóságának
állapotában. A "test föltámadása" azt jelenti, hogy a halál után nem
csupán a lélek élete halhatatlan, hanem "halandó testünk" is újra
magára fogja ölteni az életet (Róm 8,11). Hit a halottak föltámadásában a
keresztény hitnek leglényegesebb eleme.
Gyászoló Testvéreim!
Az ember
legértékesebb kincse, ajándéka az élet. Ezt a kincset, ajándékot szüleinktől kaptuk
gyöngédséggel, vigasztalással, érzelmekkel és beszéd ajándékával karöltve.
Nincs ember, aki életünkre olyan hatással lenne, mint a szüleink. Ők azok, akik
tudatosan átélik és végig kísérik életünknek minden napját amíg élnek.
Tudatában vagyunk annak a ténynek
is, hogy életünket – Isten ajándékaként – négy szakaszban éljük meg: Az első
szakasz a fogamzástól a születésig a magzati élet. A második szakasz a
születéstől a halálunkig tart. A harmadik szakasz a test halálával és a lélek
örök életével folytatódik. A negyedik szakasz a föltámadt testbeni élet, amikor
a lélek visszakéri megdicsőülő hajlékát.
István
testvérünk 1950.
augusztus 21-én született Szépvízen. Élete – akkor még Csík rajonhoz tartozó
Gyimesvölgy keleti részén – Magyarcsügésen bontakozott ki, népes családban az
öt lánytestvére körében. Életének gyermekkori szakaszát a szülők vallásos
lelkülete határozta meg, akik gyermekeiket megtanították Isten szeretetére és
az imádságos életre. A VIII. osztály elvégzése után két évig otthon vesztegelt,
mert az állam a gyulafehérvári Római Katolikus Kántor Iskolára numerus clausust,
létszámkorlátozást vezetett be. Hiába vet fel Áron püspök, az állami hatóság
tartózkodási engedélyt nem adott és kitoloncoltak a városból. Ceausescu
1967-ben eltörölte a középfokú oktatási intézményre kivetett létszámkorlátozást.
Ezért szeptemberben harmincan kezdtük meg az első évfolyamot. Ott ismerkedtünk
meg, hisz a célunk is közös volt.
A kisszemináriumban öt
szent dolog volt mindannyiunk közös kincse: Először is a hitünk. Az Egyház apostoloktól kapott hite, az élet
kincse, mely gazdagodik, ha továbbadjuk. A mi hitünk, hogy Jézus Krisztus az
Isten Fia, Megváltó, aki szeret minket. (Tövisi kereszt felirata).
Másodszor a szentségek közössége Istennel
kötött össze; leginkább az Eucharisztia, mert egy test és egy lélek lettünk Krisztusban...
Harmadszor a karizmák közössége.
Ott részesített I.Sz. Márton Áron püspök 1968 pünkösdvasárnap „a Szentlélek ajándékaiban”
(1Kor 12,7).
Negyedszer a javak
közössége. Ott tanultuk meg, hogy mindig készen kell lennünk arra, hogy
enyhítsük a rászorulók nyomorúságát. Javainkat a közösbe tettük.
Ötödször a szeretet közössége volt,
ahol megtanultuk, hogy „egyikünk sem él,
s egyikünk sem hal meg önmagának” (Róm 14,7). „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha
tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi. Ti Krisztus
teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,26k). „A szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13,5). A
legkisebb, szeretetből végzett cselekedetünk is mindenki javára szolgál.
Amikor az érettségire készültünk,
1971-ben mottónak Sík Sándor sorait választottuk: “Nekem nem kell a dal, ha
nincsen hullámai fölött az Isten”. Huszonkilencen érettségiztünk. Ekkor útjaink
szétváltak, Tízen elvégeztük a Teológiát és papok lettünk. De a 10 éves találkozó
után, 5 évente, majd a 25. évestől kezdve évente találkozót tartunk. A tavaly
volt az 50. jubileumi találkozónk, ahol 14-en jelentünk meg. Azóta már
fogytunk.
István
testvérünk a polgári életben helyezkedett el. A Csíki
Bányavállalat Laboratóriumában laboránsként kitartó hűséggel dolgozott 44 éven
keresztül. Közben megnősült gyerekei születtek: Erika és Madlen, akik már a
saját életüket megtervezve élik Magyarországon.
István főleg a nyugdíjas éveitől,
feleségével Lujzikával felvállalták a találkozóink szervezését. Hasznossá tette
magát. Az ősszel is el kezdte szervezni, de betegsége jelentkezett és átadta.
Mindvégig hűséges maradt az egyházhoz. Betegségében megadatott, hogy
szentségekhez járuljon. És a szent
útravalóval is ellátva költözött át az örökkévalóságba.
Gyászoló Testvéreim! Ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal,
mondja Szent Pál, előbb meg kell haljunk vele – „el kell hagyni ezt a testet, hogy
haza jussunk
az Úrhoz” (2Kor
5,8). Ebben az eltávozásban – ahogyan
Pál apostol nevezi a halált (Fil 1,23), a lélek elválik a testtől. De a lélek
majd újból egyesül testével a halottak föltámadásának napján.
Legyen vigaszunk mot, hogy a
mennyei Atyától megkaptuk a fiksz pontot, Jézus Krisztust, az Isten Fiát, aki
elszenvedte a halált, mint az emberi létmód velejáróját, és felragyogtatta
előttünk a föltámadást és az örök életet. A mennyei Atyja iránti engedelmességével
a halál átkát áldássá változtatta (1Kor 15,26).
Testvéreim! Most István testvérünk nevében is hálát adunk a jó Istennek a
hit kegyelméért, hogy ő is közénk tartozott, akik felfigyeltünk az isteni kinyilatkoztatásra,
és szívük mélyén Jézus által megismertük az irgalmas Atyát.
Most búcsút veszünk tőle. Búcsúzik felesége Lujzika,
két lánya, unokája Csenge, testvérei és azok családja, 2 sógora, sógornője, és
akikre büszke volt Csilla és Enikő. Továbbá a nagyszámú rokonság, volt
munkatársai, szomszédai, ismerősei és nem utolsósorban mi papok és
kántoriskolás osztálytársai.
A jó Istent arra kérjük imáinkban, hogy István
testvérünket örök szeretetével ölelje magához. A gyászoló hozzátartozóknak
adjon erőt és vigasztalást. Mindnyájunkat a feltámadt Krisztus részesítsen megváltó
kegyelmében, halálunk óráján fogadjon be az örök élet végtelen boldogságába.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése