Ne értsd rosszul!

„Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3,10) Ezt mindenki magára értse, és gyerekeit erre nevelje.

De ne értsük azokra, akik már nem tudnak dolgozni, vagy már csak keveset bírnak, és ránkszorulnak.

Tehát ne értsük öreg és beteg szüleinkre. Igaz, ellátásuk, ápolásuk teher. Mégis kötelességünk úgy és abban segíteni őket, amiben rászorulnak. 

Anyagiakkal, gyámolítással, bizonyos ügyek elintézésével, ápolással. Aki szüleitől is megtagadja a gyakorlati szeretetet, az vajon kit szeret? Annak más iránti (pl. a gyermek iránti) szeretete is gyanús, majdnem biztos, hogy az is merő önzés, a „nekem jó és kellemes” alapján áll. Istenszeretete pedig biztosan nulla. Vajon mit várhat az ítéleten.

De ne harsogjuk, hogy „a maguk kenyerét egyék!”, ha bárki más tehetetlenről, szerencsétlenről, munkaképtelenről van szó. Különösen, ha családtagunk az illető. 

De ha idegen is, és éppen az én utamba sodorta az élet. Azt lássam benne, hogy rámbízta a Gondviselés. 

Ha segítem, nem fogok rosszul járni. 

Az ítélő Krisztust teszem vele adósommá, aki nem is kamatos kamattal, hanem százszorosan és ráadásul az örök élettel fizet.

„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,37-40)