Gondolkodásunk megújítása - 22.A. év

A 19. század derekán élt egy Schamyl nevű szultán a Kaukázus vidékén. Igazságos fejedelem hírében állott, akinek sikerült jó erkölcsre szoktatnia népét. De nagyon kellett küzdenie népe rút hibája, a megvesztegetés ellen. Hogy ezt kiirtsa, szigorú parancsot tett közzé: Aki ilyen bűnnel még egyszer szeme elé kerül, annak hátára nyilvánosan 50 ostorcsapást méret. És íme – a legelső váddal éppen saját édesanyját illették. A szultán megrendült, három napra sátorába zárkózott. Lelkében vívódott, hogy mitévő legyen? A törvény büntetést követelt, a fiúi szeretet pedig irgalmat. A negyedik napon a szultán kilépett sátrából; arca halovány, tekintete komoly. Hírnökök hívják össze a népet. A nép közé állította édesanyját. Kezét összekötteti, előhivat két embert, kezükben az ostor, ütésre emelteti kezüket. De abban a pillanatban, amikor az ütések lesújtanak, elragadja előlük anyját és odatartja meghajtott hátát az ötven korbácsütésnek. Az ötvenedik után az uralkodó felállt, s így szólt: „Távozzatok, a törvény elnyerte az elégtételt, uralkodótok vére maga mosta le a bűnt!” E naptól kezdve megszűnt a megvesztegetés. A nép sohasem felejtette el ennek a rettenetes órának emlékét. 

Vannak megrendítő helyzetek mindnyájunk életében, amikor betekintést engedünk barátainknak vagy szívünket kitárjuk Isten előtt. E panaszok a hivatás felvállalásáról és a környezet megnemértése miatt törnek fel lelkünkből. Jeremiás az önálló Júdea utolsó prófétája, nehéz időben kapta prófétai meghívását, amikor Asszíria hanyatlik, Babilon pedig emelkedik. Szolgálata közel negyven évig tartott (Kr.e. 627-587). Az ellenség már ostromolta Jeruzsálemet és neki a vezető emberek és a háborús párt ellen kellett beszélnie. Hogy mit jelent számára a prófétai küldetés, erről az érzékeny lelkű próféta drámai hangon tesz vallomást. (Jer 20,7-9) Prófétai sorsa miatt perlekedik még az Istennel is. Ilyeneket mond: „Rászedtél Uram! S én hagytam, hogy rászedj!” Bíztam benned, s ahányszor beszélek, kicsúfolnak, szavad gyalázatomra vált. Már azt is gondoltam, hogy nem beszélek többé a nevedbe. A legmerészebb szemrehányó szavak, amelyeket Isten emberei valaha is mondtak a Szentírásban, és mégis a legszebb imádságok egyike lesz belőlük, mert igazak. A próféta krízise ez, és ekkor szívében megérzi az Úr szeretetét, és sűrgetésének nem tud ellenállni. Ez mutatja, hogy a világban Isten szolgálata küzdelemmel, lemondással és önmagunk odaadásával jár. 

De milyen más Krisztus, aki elfogadott minket és önmagát egészen nekünk adta. Irántunk való szeretetből a szenvedést és a halált az Atyához vezető eszközzé tette, beépítette az üdvrendbe. (Mt 16,21-27) Pál apostol arra kér, hogy Jézus követő életünk, tükrözze az ő végtelen szeretetét. (Róm 12,1-2) Az Isten logikája szerint élő ember válallja mindennap a kereszteket is.

„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét...” Mt 16,24b.