Jean Gitton - A tisztitótűzről

Jean Guitton (1901–1999) francia katolikus drámaíró, filozófus és teológus. A loire-i Saint-Étienne-ben született 1901-ben egy iparos fiaként. Lyonban és a párizsi École Normale Supérieure-ben tanult. Henri Bergson filozófus tanítványa volt. Filozófiai tanulmányait az 1920-as évek elején fejezte be, és számos középiskolában tanított. A második világháború alatt a nácik letartóztatták. A háború után egyetemi tanári tisztséget töltött be Montpellier-ben, majd Dijonban. 1954-ben elnyerte a Francia Akadémia irodalmi díját. 1955-től 1968-ig filozófiaprofesszorként folytatta munkáját a Sorbonne-on. 1961-ben a Francia Akadémia tagja lett. A II. Vatikáni Zsinaton megfigyelő meghívottként, első laikuskén vett részt és Szent VI. Pál pápa közeli barátja lett. Jean Guitton legtöbb művében az emberi hit és az emberi logika konfrontációjáról ír. Mintegy ötven könyvet írt. Élete során számos  magas kitűntetésben részesült. 98 éves korában hunyt el.

** Talán a tűzről alkotott elképzelés volt az, ami megakadályozta a nyugati egyházban, hogy a tisztítótűzről mélyebben gondolkodni kezdjenek. Hogy ezt az akadályt kiküszöböljük, elegendőnek tűnik az egyház hivatalos tanításával kapcsolatos elmélkedések mellett figyelembe venni a misztikusok élményeit.

Tulajdonképpen különös, hogy a hívek többségét nem érdekli ez a téma, amely pedig mindnyájunkat érdekelhetne - hiszen ki az, akinek ne lennének barátai ebben a „köztes állapotban”, és ki tudja, hogy vajon nem találjuk-e mi is ott magunkat még ma este?

Szeretném megosztani az Olvasóval néhány gondolatomat, amelyek a tisztítótűz fogalmát egyidejűleg ruházzák fel isteni és emberi természettel - ha egyáltalán ellentétes lehet ez a két szó abban a vallásban, amely Isten testté - emberré - válását hirdeti.

Ami korunk emberét leginkább elidegeníti a tisztítótűz gondolatától, az nagy valószínűséggel az a rengeteg írás, prédikáció, szörnyűséges történet, amely a Szenvedő Lelkek gyötrelmeit ecseteli. A 19. századig azonban az emberek túlnyomó többségét nemigen érdekelték a mások szenvedései. A világi - az inkvizíció korában az egyházi - törvénykezés is élt a kínzás eszközével. Ki tudna Rousseau és Watteau koránál érzékenyebb és érzelmesebb évszázadot elképzelni? Az emberek azonban ebben az érzékenységgel átitatott korban is órákig tudták nézni a szerencsétlen Damien megkínzatását, aki XV. Lajos királyt egy késszúrással megsebezte.

Nekünk már elfogadhatatlan ez a gondolat. A római katolikus egyház soha nem határozta meg pontosan a bűnhődés mikéntjét, és lehetővé teszi a tisztítótűz olyan felfogását, amelynek semmi köze a testi szenvedéshez. A halál a legtöbb embert olyan pillanatban éri, amelyben lelki fejlődése a bűnei, „számos mulasztása” miatt még nem ért véget.

A földi élet végeztével - amely a szabad akarat miatt veszélyekkel zsúfolt pálya - egy veszélytelen fejlődés veszi kezdetét egy másik létezési formában, ahol olyanokká lehetünk, amilyenek bensőnk legmélyén mindig is lenni szerettünk volna. Tehát egyfajta köztes állapotról van szó aközött, amilyenek most vagyunk, és amilyenekké majd válunk. Génuai Szent Katalin, a tisztítótűz misztikusa egyértelműen értésünkre adja, hogy ez a „tűz” egyszerre örömteli és fájdalmas - mint minden, ami megtisztít. így beszél erről: „A fájdalmak olyan nagyok, hogy nyelv nem tudja kimondani, értelem nem tudja felfogni a mértéküket.” Egy másik helyen viszont ezt írja: „Nem hiszem, hogy létezik olyan örömteli állapot, amely felér a tisztítótűzben lévő lelkekével, hacsak nem a boldogoké a mennyekben. Ez az elégedettség napról napra nő, annál jobban, minél inkább áthatja Isten a lelkeket; és olyan mértékben tudja áthatni őket, ahogy fokozatosan elenyésznek azok az akadályok, amelyek ennek eddig az útjában álltak.”

Ehelyütt megjegyzendő, hogy az öröm és a fájdalom jól megférnek egymás mellett. Saját tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy a szomorúság édes, az öröm pedig keserű is lehet. Dante a Purgatórium XXIII. énekében ezt így fogalmazza meg: 

„... S ím, sírás szállt és ének, itt a légbe: -

»Labia mea, Domine« (Zsolt 51,17) - s ki hallá,

Kínra hangolta, és gyönyörűségre.” 

(Babits Mihály fordítása)

-       -  folytatjuk -