Hozsanna, Dávid fiának!

 Sorsfordító Virágvasárnap. Urunk a földi dicsőséget csak másokért fogadta el, az örök dicséséget önként vállalt gyalázattal járó szenvedésével szerezte. Virágvasárnap olvasmányai Krisztus kétféle dicsőségéről beszélnek. – Az egyik az, amelyet a világ adhat, a hozsannázás, melyet a világ ideig-óráig alkalmaz. Ezt kapta Urunk a virágvasárnapi diadalmenetben. Az utolsó húsvét előtt Jézus a Jordánon túlról a Jeruzsálem melletti Betániába indul útnak, előre mondja, hogy Lázár meghalt. Odaérve földi működésének legnagyobb csodáját műveli: feltámasztja a négy napja sírban levő, oszlásnak indult Lázárt. Ennek a hatalmas csodának sok szem- és fültanúja volt, így természetes, hogy ezután sokan hittek Jézusban. Ez volt az utolsó csepp, mellyel betelt a mérték a zsidó nép vezetőinek szívében. Olyan csoda volt ez, amely megmozgatta az egész közeli Jeruzsélemet és vele gyütt az ünnepre összegyűlt népet. A farizeusok összehívják a főtanácsot. A szinédrium megdöbbenve áll ezzel az újabb csodával szemben, kénytelen elismerni: „Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne.” Most már tenni kellett valamit, Kaifás kimondja az ítéletet: jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért. A főpap után a főtanács is kimondta az ítéletet: Jézusnak meg kell halnia.

– Közben az ünnepre érkező zarándoknép valamilyen nagy csoda után áhítozik! Hat nappal húsvét előtt Jézus újra Betániába ment, ahol Lázár lakott. Másnap a tömérdek nép értesült, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezik. Pálmaágakat szendtek és kivonultak eléje. A zsoltáréneklésük lelkesedésbe, Jézus hozsannázásába, királynak kijáró felkiáltásba megy át. Áldani kezdték Istent a sok csodáért, amelynek tanúi voltak. Meg vannak győződve, ha Jézus tud betegeket gyógyítani, halottakat feltámasztani, és más csodákat tenni, akkor meg is szabadíthatja őket. Bíborszőnyeg helyett ruhájukat terítik az útra, kezükben Izrael függetlenségét jelentő pálmaágakat lengetnek. Így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa!” (Mk 11,1-10) – Jézus Jeruzsálemi bevonulása - üdvtörténetileg - kegyelmi adomány, nagy felhívás mindenki számára, hogy döntsön: higgyen Jézusban. De ő előre látja, hogy a vezetők és a nép egyrésze visszautasítja a kegyelmet, ezért Jeruzsálemet megsíratta.

– A másik dicsőség, amelyet a világ nem adhat, az részesedés magának Istennek dicsőségében. (Fil 2,6-11) Ebben részesült örökre Jézus, aki mint Jahve szenvedő szolgája (Iz 50,4-7) megalázta önmagát. „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd …, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr!” Ez az odaadó szeretet az Egyház számára kijelölt út, melynek végén a dicsőségben, a mi örök húsvétunkban részesülönk.

„Áldunk téged Krisztus, örök dicsőség néked!”