Istent szeretni, az embert tisztelni kell.

A mi Urunk Jézus Krisztusban teljes lett Isten kinyilatkoztatása. Ezelőtt „sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette” (Zsid 1,1-6). Isten most Fiát küldte el, s benne látható lett az Atya dicsősége. Ő azért jött a Szentlélek által, hogy megismertesse az Atya lángoló szeretetét és irgalmát.

Az Atya általa teremtette a mindenséget, és egyetemes uralmat adott neki. Ő pedig azzal mutatta meg hatalmát, hogy legyőzze a bűnt és a halált, hogy az Atya képmásaként uralkodjék a világon (Iz 52,7-10). 

1. Jézus Krisztus  úgy uralkodik, hogy magához emeli azokat, akik hittel elfogadják.

Teremtőnktől, Megváltónktól, aki emberi természetünket magára vette, nem kell félni, hanem szeretni kell. Ő életét adja nekünk. Ez Isten kegyelme. Ha hiszünk benne, ha befogadjuk őt szívünkbe, akkor hatalmat ad, hogy Isten gyermekei legyünk, és azok is vagyunk, mert a keresztség által Istentől születtünk (Jn 1,1-18).

Egy óvodás kislány megkérdezte az édesanyját: - Hogyan születik egy gyerek? – Az édesanya kérdező kislányának röviden így válaszolt: - A jó Isten és a szülők szeretetéből. Amikor nagy leszel, akkor majd többet fogsz tudni erről.

Egyházunk Karácsony előestéjén a gyermekség evangéliumát tárta elénk, hogy az Isten Fia földi születésének története közelebb kerüljön hozzánk. A mai napon Szent János evangélista bevezetőjét olvassuk. Ez a nagykorú keresztényekhez szól, amelyben a szeretett tanítvány Jézus Krisztus örök születését tárja elénk: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága...  S az Ige testté lett, és közöttünk élt.

2001. január 30-án Makovecz Imre műépítésszel beszélgettem a csíkszeredai Millenniumi templom tervezéséről. Mindjárt fontos szempontnak tartottuk a Krisztus központúságot, ezért a templomtér közepére kerüljön az oltár, mert ez nagyszerűen kifejezi, hogy Jézus Krisztus vendégei vagyunk és az ő családját alkotjuk. Az oltár fölött égre nyíló szem (üveg kupola) gondolata is szóba jött. Mert a természetes fény felülről világítja meg a templombelsőt, és kifejezi hitünk igazságát, hogy az Ige testté lett és közöttünk él. A kupola központi tengelye alatt ezért van az oltár, amely Jézus Krisztust jelképezi, aki az oltáron felajánlott kenyerünket és borunkat teremtő igéjével saját testévé és vérévé változtatja át. Ő jelen van közöttünk az Oltáriszentségben és szentségi módon egyesülhetünk vele.

Nem kell nekünk a világból kimenni, amikor Istennel akarunk találkozni, mert végtelen szeretetéből a mi természetünkkel jött közénk, és a maga istenemberi szeretetét, örök életét ajándékozza nekünk „mindennap a világ végéig.”

2. Az ajándék elfogadására már fogantatásunktól kezdve csodálatosan felkészített minket. Születésünk alkalmával szerető szülőkkel, testvérekkel, nagyszülőkkel, röviden szólva családdal ajándékozott meg. Életünk az ő gondoskodó és nevelő szeretetük által maradt meg és bontakozott ki.

Ahogyan növögettünk, úgy hasonló gondolkozású, lelkületű cimborákat választottunk magunknak, és rájöttünk arra, hogy Isten bennünket barátokkal ajándékozott meg. A barátok egymást mindig segítik, bátorítják a jóra és küzdenek a jóért. Ha nem ezt tennék, akkor cinkosok lennének.

Amikor felnövünk, akkor életünket mi is el akarjuk ajándékozni. Ami hosszas érlelődés nyomán meg is történik.

Az egyik legszebb ajándékozás az, amikor egy független és érett férfi és egy független és érett nő a kölcsönös szeretetben és felelősséggel Jézus Krisztusban életre szólóan egymásnak ajándékozzák önmagukat és elfogadják egymást. A valaki a valakinek. Ez a szentségi házasság. 

A ajándékozás másik módja, amikor egy független és felelősségteljes férfi vagy nő, a krisztusi közösség szolgálatára, Krisztus által a közösségnek ajándékozza önmagát. Ez a papság és a szerzetesség. Minden ajándékozásban a személy önátadása a leglényegesebb, nem a dolgok mennyisége vagy értéke.

3. Az ajándékozás legnagyobb mértéke a Karácsony, amikor az Atya egyszülött Fiát adta nekünk. A második Isteni személy is önmagát minden fenntartás nélkül adja a Szentlélek által, fizikai és szentségi módon.

Az egyszerű kereső vagy kutató elmék titkon érző lelke Isten boldog szemlélésére és birtoklására vágyott. Ezt mondta el Berzsenyi Dániel versében: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér / csak titkon érző lelke óhajtva sejt, / léted világít, mint az égő Nap, / de szemünk bele nem tekinthet” (Fohászkodás).

Az első Karácsony óta minden ember mércéje, eszményeink eszménye és egyetlen biztos célja láthatóvá lett. Őt megtalálni megnyugvást, lelki békességet jelent, máskülönben a boldogtalanság hajszolná, űzné az embert, s nem lenne percnyi megnyugvása: „A sorsom: menni, menni, menni. S az álmom: az Isten.” (Ady) S amíg el nem érjük őt, addig nincsen megnyugvásunk, ahogy a tévelygések után biztos révbe ért Szent Ágoston mondja: „Magadnak teremtettél Istenünk. Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned!”

             4. Jézus világra jött, hogy megtanítson az Ő szeretetében élni. Elsőként arra tanít, hogy a mennyei Atyát úgy kell szeretni, ahogy Ő tőlünk elvárja. Nekünk a szeretett Fiú szeretetével kell szeretnünk: példát adtam nektek, amint én szerettelek, ahogyan közétek jöttem, ahogyan értetek áldoztam magam, úgy szeressetek ti is egymást.

            5. Jézus megtestesülése minket először önmagunkhoz vezet és azután mások tiszteletéhez. Isten arra méltatott, hogy egyszülött Fiát adta értem. Ha hittel elfogadom, akkor Isten gyermeke leszek. Ettől kezdve önmagamat Jézus Krisztus szeretetében, az általa kialakított új viszonyban (Istennel, Egyházzal, emberekkel) kell szemléljem és értékeljem. Ekkor kezdem tisztelni igazán önmagamat.

            A tisztelet, valaki kiválóságának az elismerése. A tisztelet mindig önmagunknál kezdődik, azzal a felismeréssel, hogy Isten gyermeke vagyok. Végtelen és egyetlen, egyedi és megismételhetetlen világ, aki csodálatra méltó, akit szeret az Isten. És amikor kinézel benső világodból számtalan magadhoz hasonló világ tárul eléd, akiket megismerni és megszeretni igazán a tisztelet által lehet.

            A személynek a tisztelet természetes igénye és egyben értéke. Afrika. Gabon. Az őserdő folyóján, szemben az árral halad a hajó. A fedélzetén egy orvos- és hittudós napok óta azon töri a fejét, hogy megragadja az erkölcs alapvető általános fogalmát. És hirtelen megjelentek előtte a szavak: az élet tisztelete. Albert Schweitzer ettől a pillanattól tudta, hitte és megélte, hogy nincs alapvetőbb törvény, mely szerint élnie kell az embernek, mint amire Jézus tanított: az élet iránti mélységes tisztelet. 1913-tól 1965-ig, haláláig élt és dolgozott az őserdőben. Az életet tisztelte, szeretettel szolgálta a fekete színű embertársaiban. Megvalósította karácsony üzenetét: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

            Sík Sándor piarista költő az ember szentségéről így dalolt:

A templomtól a temetőig,

Temetőtől a templomig

Minden kis házhoz nagy közöm van:

Minden házban ember lakik.

S ha ember látok, Isten szólít,

Meg kell előtte állanom,

Mert szentségtartó minden ember,

S minden ház tabernákulum.   
                                    (Szentségtartók)

               Karácsony azt hirdeti, hogy „szentségtartó minden ember, S minden ház tabernákulum.”  Fokozottan igaz ma, mikor a szentáldozásban Jézust vesszük magunkhoz, s ha hazatérünk, házunk is tabernákulum lesz.  És maradjon is az.