A kolozsvári Nőszövetség aulájában (Szentegyház utca) az angyali üdvözlet újszerű megjelenítése látható. Az alkotás bal oldalán Szűz Mária monogramja,
jobb oldalán a görög „Métér Theou” vagyis Isten Anyja szavak rövidítése (mintha
a piaristákra utalna) azt a látszatot keltik, mintha ezek a szárnyak tartanák
fenn az egész kompoziciót. Az alkotó megjelenítette a Szentlelket is galamb képében
Gábor angyal és a Szent Szűz felett, hiszen a megtestesülés titka a Szentlélek
ereje által történt.
Fontosnak tartom, hogy e kép
üzenetéből induljunk ki, amikor a rózsafüzér imádság közösségépítő
jelentőségéről akarunk értekezni, elmélkedni.
Mégis, hogy mindenki számára szemléletesebb legyen mondanivalóm, ezért
egy pillanatra képzeljük magunk elé a csíksomlyói Napbaöltözött Boldogasszony
képét. A Szűzanya fején hármas korona látható és feje körül 12 csillagból
álló koszorú. Jobb kezében jogart, bal karján a kis Jézust tartja. (Az ikonok
három csillagát helyettesíti a hármas korona. Jelentése, hogy Mária szűz volt a
szülése előtt, szűz maradt a szülés alatt és szűz a szülés után is.) Lába alatt
a föld és a félhold, a kígyó és az eretnek fej, vagyis ő a kegyelem rendjében a
bűn és a mulandóság felett áll. Szűz Mária egész alakját a nap sugarai veszik
körül, ami a kegyelemteljesség jele.
Most
a szobor bal aljától az óramutató járása szerint tekintetünkkel lentről felfelé
haladjunk, ugyanakkor csendesen kezdjük el mondani az Üdvözlégy Mária ima első részét, úgy hogy
Jézus nevét akkor mondjuk ki, amikor tekintetünk a felső csillagig ért. A Jézus
nevének kimondása után az Egyház imáját mondjuk, miközben tekintetünk a jobb
oldalon lefelé halad a szobor aljáig. És így ki is alakult az első füzér.
Amit
az első részben mondtunk, az Gábor angyal és Szent Erzsébet köszöntésének
részei, olyan üzenet, amely tetőpontját a megtestesült Igében, Jézusban éri el,
mert Jézus ennek az imának a központja. Az áldó Jézust balkarján tartó
Istenanyát, aki igent mondott a megváltásra – és akit mi magyarok Asszonyunknak
hívunk –, most szeretettel szólítjuk meg és arra kérjük, hogy tekintsen reánk –
akik élő hittel sorakozunk Jézus mögé –, és imádkozzék értünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ez a kép
és ima egyszerre segít bennünket, hogy megértsük azt az elmélkedő imát, amelyet
rózsafüzér imádságnak nevezünk.
1. Az elmélkedő vagy benső ima – írja Avilai Szent Teréz – nem
egyéb, mint barátság Istennel, négyszemközti együttlét vele, aki szeret
bennünket. Az elmélkedő imában nem azért mondjuk ki ismételgetve
vágyainkat, hogy befolyásoljuk Istent, hanem azért, mert szeretjük őt. Az
elmélkedő imát, a szerető viszonyt kifejező imát nem lehet könyvből tanulni, hanem
gyakorolni kell, elmélkedni kell hozzá. Eligazítást is azok kapnak, akik
szeretnének mindennap elmélkedni, vagyis Istennel lenni.
a)
„Máriában a Krisztus-szemlélés fölülmúlhatatlan mintaképét kapjuk. A Fiú arca különös jogcímen
tartozik hozzá. Az Ő szíve alatt formálódott, emberileg hasonló lett hozzá, ami
kétségtelenül még nagyobb lelki bensőséget is jelent. Senki sem hasonlítható
Máriához abban, ahogy állandóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki szemei már az
angyali üdvözletkor rászegeződtek, amikor a Szentlélektől foganta őt;
s a következő hónapokban kezdte érezni jelenlétét, és
elképzelni arcvonásait. S mikor végre Betlehemben világra hozta, testi
szemeivel is megpillanthatta a Fiú arcát, miközben bepólyálta és jászolba
fektette (vö. Lk 2,7). Ettől kezdve tekintete, mely mindig imádó csodálattal
volt tele, nem szakadt el tőle.” (II. János Pál:
Rosarium Virginis Mariae, 10. 2002. okt. 16)
b)
Az elmélkedő imádságot gyakorolta az Úr Jézus. Mindjárt tanító útja előtt
negyven napon át a pusztában tartózkodott, böjtölt és imádkozott. A mennyei
Atyával beszélgetett. Eközben megkísértette a sátán, de ő megmaradt az Atya
szeretetében, és ezzel is diadalmaskodott a gonosz felett.
c)
Jézus példáját követték az őskeresztény remeték is. Ők a puszta magányát
választották, hogy egyedül legyenek az egyedülvaló Istennel. Vagyis elmélkedjék
bele magukat az Isten szeretetébe. Magányos és veszedelmekkel teli életet
éltek, közben kísértést szenvedtek. Ekkor tapasztalták meg, hogy Isten
gyermekeiként élni a közösség vezetői a püspökök és a papok az élő Krisztus
és az apostolok képviselői segítenek,
amikor tanítanak és a szentségekkel megszentelnek, aztán közvetlen
figyelmeztetéssel a szülők, barátok és keresztény testvérek szintén segítenek.
A magányos remeték felismerték esendő voltukat, megtanulták a „szellemek
megkülönböztetését” és a mindenkori vezető szükségességét. Ezért egy-egy remete
gyakran mérföldeket vándorol Isten rávonatkozó szaváért, csakhogy egy rövid
tanácsadó szót halljon, „az üdvösség egy szavát”, amely jelenlegi helyzetében
Istennek rávonatkozó ítéletét és akaratát foglalja össze.
A kapott szavak hatását nem annyira
tartalmuk magyarázza, hanem a Szentlélek belső, kísérő működése a hallgató
lelkében. Ez égő hitet tételez fel, az Isten szavának és az üdvösségnek
mélységes éhezését. Ezt a világosságigényt viszont a megpróbáltatások és a
bűnbánat szülték. A vezetés, ami egy mondat vagy egy szó csupán – Isten
felelete volt arra az igényre, melyet a lélekben a próbatétel és a töredelem
teremtett –, hogy a Szentlélek kegyelmeinek hűségesen megfelelve, elérje annak
különleges célját és eljuthasson az Istennel való egyesülésre. Ez volt a
lelkiember, akinek egész életét, minden időben és minden tevékenységében,
lelkivé emelte a Szentlélek működése, akár szentségek által, akár személyes,
benső ihletéssel. A lelki ember az, aki „akár eszik, akár iszik, vagy bármi
mást tesz, mindent Isten dicsőségére cselekszik” (1Kor 10,31). Minden
cselekedetében szabadon, önként, szívből jövően jár el, szeretetből.
2. Az elmélkedés ismert volt őseink előtt is. Elmondhatjuk róluk, hogy elmélkedő
emberek voltak. Erről tanúskodnak a 9. és a 10. századi
arab és görög utazók feljegyezései, továbbá szavaink, házi- és
telekrendszerünk, családi szokásaink és a székely kapuk. Mindezek eleink
felfogását őrzik a nagy világról (makrokozmosz) és a családról (mikrokozmosz).
Az élő világ a mennyből, az égből és a földből állt. Olyan e kép, mint egy
piramis, melynek csúcsán a menny lakója – az ég és föld Ura – az egy Isten van,
akit imádtak és akinek áldoztak. A világkép középső részén van az az ég, két
nagy világító testtel, a nappal és a holddal meg apró csillagokkal, melyeket
tiszteltek, mivel a föld növényeit, állatait és az embereket szolgálják.
Áldottnak mondták a napot és szépnek (babbának) a holdat, de nem imádták. A
földi világhoz tartoztak a növények, állatok és az emberek. Az ember útja pedig
a földi világból indult és célja volt a menny.
A család őseink mikrovilága volt, amelynek csúcsán az egy Isten, a menny
lakójja állott. Ő a szeretet szálaival kötötte össze a férfi és a nő életét.
Ekkor ők új állapotba mentek át, a földi világból az égi rendbe léptek a
családalapítással. Ettől kezdve az új család egén úgy tündökölnek, mint a nap s
a hold az égen. A férfi úgy jár-kel a családjáért, mint a nap reggeltől estig.
Ezért a férfi szimbóluma a nap volt. A feleség úgy gondozza kis világát,
családját, mint a fényes hold az udvarát. Az asszony jelképe a hold lett, amely
ki-kitelik (áldottá válik) és a szüléssel megújul, mint a hold. A férj és a
feleség így teljesítik hivatásukat az Isteni rendben és szolgálják az életet:
gyermekeknek adnak életet és őket nevelik, a megélhetés végett állatokat
tartanak és a földet megművelik. Így a tisztességben leélt élet jutalma átmenet
lehet a mennybe (Isten országába). Annyira
tiszta volt eleink egyistenhite és a családról vallott felfogása, hogy
Luitprand cremonai püspök, diplomata, történetíró a 10. század közepén azt írta
a magyarokról, hogy „a magyarok majdnem keresztények.”
Az első magyar szentcsalád szent István és Gizella eljegyzését 996-ban
tartották a Scheyern-i bencés apátságban, az esküvőt Esztergomban. Mindkét szertartást
Szent Adalbert végezte. A korabeli rituálék közül ránk maradt a regensburgi
esketési könyv (10. század), amelynek szertartása a házasság kegyelmi hatását a
gyűrűk megáldásával és felhúzásával emelte ki. A megáldott gyűrűk átadásakor
végzett cselekedet és kérő ima szintén egy hármas tagoltságot fejezett ki: az
egy Istent, a két szívet és a három isteni erényt.
Az eskető pap a
következőt mondta és tette: az egy Isten (ekkor a gyűrűvel megérintette a
hüvelykujjat) fűzze össze a két szívet (ekkor megérintette a második, azaz
mutató ujjat): hit, remény és szeretetben (a három isteni erény mondásakor
érintette a harmadik, vagyis a középső ujjat). Ennek megpecsételését
jelentette, mikor a gyűrűt felhúzta a negyedik ujjra. Így lett a negyedik ujj a
gyűrűsujj. A legkisebb közösség élete az Isten színe előtt kötött szentségi
házassággal kezdődött. Jó családként élve számíthattak arra, hogy a
tisztességben leélt földi élet után a mennybe, Istenhez fognak jutni.
- folytatása következik -
- folytatása következik -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése