Megmaradás vagy széthullás?

Az ember társas lény. Már kezdetben kegyelmi közösségben élt Istennel, egymással és a teremtett világgal. Az első ember bűnével eljátszotta ezt az állapotot. A bukás azonban nem végleges, mert Isten a megváltás útjára terelte, a győzelem ígéretét adta (Ter 3,9-15). A közösséget romboló bűn azóta jelen van. Befészkelte magát a családokba, a vállalkozásokba, a közösségekbe, az országokba. A bűn az embert elszakítja az emberektől és a minden közösség ősforrásától, Istentől is. 

Az Istentől elszakadt ember fokozatos megmerevedését megátalkodásnak, elvakultságnak nevezi az Írás. Megátalkodni annyi, mint lanyha vagy hazug szellemben járni, a bűnt nem bánni. Az ilyen ember keménynyakú, kőszívű és nem akar megtérni. Ez a megátalkodás csak a bűnbánat révén szűnhet meg. A próféta figyelmeztetett, hogy elpusztul az ország, mert nincs aki bűnbánatot tartson. 

Elpusztult a középkori Magyarország Mohácsnál, mert Szapolyai nem vállalta a közösséget. Elpusztult az Osztrák-Magyar Monarchia, mert az ország urai meghasonlottak. 

„Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn” (Mk 3,20-35). A meghasonlott ember bűnösen önző, csak egyéni vágyait keresi. Az összhang felbomlása nyomán ellentétbe kerül a közösséggel, a családjával, végső soron önmagával. Meghasonlott az, aki az emberekben mélyen csalódva elveszíti életkedvét, s ha cselekszik, akkor is rombol. Isten ebből is ki tud vezetni Jézus Krisztusnak a bűn és halál feletti győzelmével. Ő igazolta, hogy van örök élet, s ezért érdemes vállalni a földi fáradozást. „Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul” (2Kor 4,13-5,1).   

A keresztény közösségbe került Istennel és az emberekkel. A közösség, a koinonia kifejezi a keresztény viszonyát a Jézus Krisztus kinyilatkoztatta igaz Istenhez, és keresztényként egymáshoz. A közösség utáni vágyunkat egyedül Krisztus, a mi közvetítőnk tudja helyrehozni és betölteni. A pártoskodás, a mindenből való kihátrálás és támadás a bűnben való megátalkodottság következménye. Ettől az Isten óvjon meg bennünket. 

Ne legyünk közömbösek, meghasonlottak. Menjünk és cselekedjünk együtt a jövőnkért, hogy ne járjunk úgy mint az első világháború után. 

A román hatalom vezetői hazudtak. A hírhedt közoktatásügyi miniszter, Angelescu tanácsadója dr. Alexandru Pteancu hirdette: „A román uralomnak kellett jönnie, hogy itt a közoktatás európai méreteket öltsön” (Mureşul, 1923. ápr. 22.). És mit csináltak? Erőszakosan megszüntették a magyar óvodákat, iskolákat, intézményeket. Nagyváradon a Lánc utcai óvodában az óvónő csak akkor engedte ki a gyermekeket „szükségre”, ha azok románul kérezkedtek ki. Az egyik kislány – egy magyar kereskedő gyermeke – nem tudta románul kérni az engedélyt, hogy kimehessen, s az óvónő inkább eltűrte, hogy a gyermek megszégyenülten összecsinálja magát, minthogy kiengedte volna a WC-re. (Nagyvárad, 1924. szept. 6.) Csíkjenőfalván Clemens Iraţiu tanitó 1925-ben úgy felmérgelődött, hogy a románul nem tudó gyermekeket olyan módon verte össze, hogy néhányat közülük lepedőben kellett hazavinni. A hatósági orvos nyolc napon túl gyógyuló sérülést állapított meg mindeniknél (Csík Népe, 1925. dec. 18). A csíkszeredai polgári iskolában Balotă igazgatónő annak szégyentáblát akasztott a nyakába, aki magyarul beszélt. (Adevărul, 1923. szept. 16. és 1924. márc. 5.). 

„Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem...” Mk 3,35