Az ember társas
lény. Már kezdetben kegyelmi közösségben élt Istennel, egymással és a teremtett
világgal. Az első ember bűnével eljátszotta ezt az állapotot. A bukás azonban
nem végleges, mert Isten a megváltás útjára terelte, a győzelem ígéretét adta
(Ter 3,9-15). A közösséget romboló bűn azóta jelen van. Befészkelte magát a családokba,
a vállalkozásokba, a közösségekbe, az országokba. A bűn az embert elszakítja az
emberektől és a minden közösség ősforrásától, Istentől is.
Az Istentől
elszakadt ember fokozatos megmerevedését megátalkodásnak, elvakultságnak nevezi
az Írás. Megátalkodni annyi, mint lanyha vagy hazug szellemben járni, a bűnt
nem bánni. Az ilyen ember keménynyakú, kőszívű és nem akar megtérni. Ez a
megátalkodás csak a bűnbánat révén szűnhet meg. A próféta figyelmeztetett, hogy
elpusztul az ország, mert nincs aki bűnbánatot tartson.
Elpusztult a középkori
Magyarország Mohácsnál, mert Szapolyai nem vállalta a közösséget. Elpusztult az
Osztrák-Magyar Monarchia, mert az ország urai meghasonlottak.
„Ha egy ország
meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn” (Mk 3,20-35). A
meghasonlott ember bűnösen önző, csak egyéni vágyait keresi. Az összhang felbomlása
nyomán ellentétbe kerül a közösséggel, a családjával, végső soron önmagával. Meghasonlott
az, aki az emberekben mélyen csalódva elveszíti életkedvét, s ha cselekszik,
akkor is rombol. Isten ebből is ki tud vezetni Jézus Krisztusnak a bűn és halál
feletti győzelmével. Ő igazolta, hogy van örök élet, s ezért érdemes vállalni a
földi fáradozást. „Ezért nem veszítjük
el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról
napra megújul” (2Kor 4,13-5,1).
A
keresztény közösségbe került Istennel és az emberekkel. A közösség, a koinonia kifejezi
a keresztény viszonyát a Jézus Krisztus kinyilatkoztatta igaz Istenhez, és
keresztényként egymáshoz. A közösség utáni vágyunkat egyedül Krisztus, a mi
közvetítőnk tudja helyrehozni és betölteni. A pártoskodás, a mindenből való
kihátrálás és támadás a bűnben való megátalkodottság következménye. Ettől az
Isten óvjon meg bennünket.
Ne legyünk közömbösek, meghasonlottak. Menjünk és
cselekedjünk együtt a jövőnkért, hogy ne járjunk úgy mint az első világháború
után.
A román hatalom vezetői hazudtak. A hírhedt közoktatásügyi miniszter, Angelescu
tanácsadója dr. Alexandru Pteancu hirdette: „A román uralomnak kellett jönnie,
hogy itt a közoktatás európai méreteket öltsön” (Mureşul, 1923. ápr. 22.). És
mit csináltak? Erőszakosan megszüntették a magyar óvodákat, iskolákat,
intézményeket. Nagyváradon a Lánc utcai óvodában az óvónő csak akkor engedte ki
a gyermekeket „szükségre”, ha azok románul kérezkedtek ki. Az egyik kislány –
egy magyar kereskedő gyermeke – nem tudta románul kérni az engedélyt, hogy
kimehessen, s az óvónő inkább eltűrte, hogy a gyermek megszégyenülten
összecsinálja magát, minthogy kiengedte volna a WC-re. (Nagyvárad, 1924. szept.
6.) Csíkjenőfalván Clemens Iraţiu tanitó 1925-ben úgy felmérgelődött, hogy a románul
nem tudó gyermekeket olyan módon verte össze, hogy néhányat közülük lepedőben
kellett hazavinni. A hatósági orvos nyolc napon túl gyógyuló sérülést
állapított meg mindeniknél (Csík Népe, 1925. dec. 18). A csíkszeredai polgári
iskolában Balotă igazgatónő annak
szégyentáblát akasztott a nyakába, aki magyarul beszélt. (Adevărul, 1923. szept. 16. és 1924. márc. 5.).
„Mindaz, aki Isten
akaratát cselekszi, az az én testvérem...” Mk 3,35
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése