Szűz Mária mennybevételének hittitka
azt az igazságot foglalja magában, hogy Jézus anyja, a Boldogságos Szűz Mária,
halála után testestével-lelkével a mennyei dicsőségbe felvétetett. E hittételt a
kinyilatkoztatás nyomán az Egyház mindenkor vallotta. Az efezusi zsinat (431) Máriát „theotokosz”-nak, istenszülőnek nevezte.
Jeruzsálemben már az 5. században megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi
születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, a szentséges Szűz
elszenderülése névvel illették. A 6. században egész Keleten elterjedt az
ünnep. Rómában a 7. században, s itt a 8. századtól Assumptio beatae Mariae, a
Boldogságos Szűz menybevételének nevezték.
A magyar
Mária-tisztelet nemzeti gyökerei a nép hitén, Géza nagyfejedelem álmán, a
hithirdető Gellért tanításán és Szent István király országfelajánlásán alapszik.
A Mária-tisztelet gyors elterjedésének és felvirágzásának hátterében ezek
állottak.
Szent
Gellért püspök kisebbik és nagyobbik legendája is arról tudosít, hogy a magyar
nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz
Pannóniát is Szűz Mária családjának nevezte Szent István király, aki lobogóira
Mária képét festtette. A szent király országos törvénynapját minden évben
augusztus 15-én, azaz Mária elszenderülésének és mennybevételének ünnepén
tartotta Székesfehérváron. Égi segítségére számított, mert ekkor Mária által szoros
kapcsolatban van a mennyel.
A nagyobbik Gellért-legenda szerint,
István király épp egy Nagyboldogasszony-napi prédikációja miatt szerette meg
Gellértet, aki a Napbaöltözött Asszonyról beszélt. István pedig a kéréseknek
nem tudott ellenállni, ha azokat az „Irgalmasság
Anyjának” nevében tették fel neki. Az akkori ezredfordulós,
Krisztussal új időszakba lépő magyarság úgy érezte, hogy rászorul az Irgalmasság Anyjának segítségére.
Boldogasszony
kifejezésünket sokan a kereszténykor előtti pogány női istenalakra
vonatkoztatják. Barna Ferdinánd
és Kálmány Lajos, a
Szeged környékén sokat kutató római katolikus pap voltak e nézet első
képviselői.
Megállapítják, hogy a Boldogasszony egy ősi asszonyistenség neve lehetett, amelyet valószínűleg Szent Gellért püspök tanácsára alkalmazhattak a hittérítők Szűz Máriára. Eszerint a boldogasszony kifejezés nem állt túl messze a Szent Mária (Sancta Maria) névtől, ahogyan a latin hívja gyakran Máriát, akinek neve helyett az úrnő (=asszony) szó használata lehet a tisztelet vagy a névmágia jele is.
Megállapítják, hogy a Boldogasszony egy ősi asszonyistenség neve lehetett, amelyet valószínűleg Szent Gellért püspök tanácsára alkalmazhattak a hittérítők Szűz Máriára. Eszerint a boldogasszony kifejezés nem állt túl messze a Szent Mária (Sancta Maria) névtől, ahogyan a latin hívja gyakran Máriát, akinek neve helyett az úrnő (=asszony) szó használata lehet a tisztelet vagy a névmágia jele is.
A
korabeli magyar nyelv vallási szókészlete meg volt, amelynek segítségével
eleink a keresztény tanításokat ki tudták fejezni. Ezt a nyelvi anyagot Vargyas Lajos néprajzkutató vonta
alapos elemzés alá. Keresztény szókészletünk tekintélyes része, mégpedig az
egyházszervezetre és a szertartásokra utalók latin, görög, szláv nyelvekből
való átvétel. Ám a keresztény tanítás és erkölcs kifejezésére őseink magyar
szavakat alkalmaztak, azaz rendelkeztek megfelelő fogalmi készlettel. E fejlett
réteghez tartozó szavak: jonh (lélek), áld és átkoz, imád,
menny, id (szent), Isten, ördög, üdvözít, üdvösség. Ehhez
kapcsolódott még a mind világi, mind vallási vonatkozásban használt szavaink
csoportja: böjt, vétek-vétkezik, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt,
örök. Ezekből a kereszténység szókincse bomlik ki előttünk, s jelentésük tehát
nem lehetett messze a keresztény tartalmaktól, ezért alkalmazhatták rájuk. A
magyarság világképe tehát az ezredforduló körüli években alkalmas volt a
kereszténység nyelvi megjelenítésére. Nem véletlenül írta Luitprandt cremonai
püspök 950 körül, miután a magyarokkal egy éven át állandó érintkezésben volt,
hogy "gens hungarorum videlicet christiana..." azaz "a magyar nemzet nyilvánvalóan
keresztény".
A magyarországi latinban, közvetve a
magyar nyelvben azonban a latin regina (királynő) mellett
megtaláljuk a domina (asszony, úrnő) és a magna domina (nagyasszony)
kifejezést is. Dümmerth Dezső
történész úgy gondolja, a Szent István király legendáját író Hartvik püspök
tudta, hogy a magyar nyelvben létezik egy kifejezés „a boldogasszony (úrnő,
uralkodó úrnő, asszony)”, amelyet Máriára vonatkoztatva valamiféleképpen
vissza akart adni a fordítás során. Ezért használta a fenti latin fogalmakat.
A
honfoglalás után, az államalapítás idején a nyelvi alap készen állt egy ilyen
kifejezés befogadására. A halványuló pogány vallási képzetek találkoztak a
Mária-tiszteletben erősödő keresztény vallásossággal, amely egybeesett a rendi
megújulással. Ez kellő alapot adhatott a Mária-kultusz felerősödéséhez és
rohamos elterjedéséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése