Reinhold Schneider német költő, író
1903-ban született Baden-Badenben. Az első világháborút követő
liberális-idealista műveltség nihilizmusba és pesszimizmusba vezette.
Öngyilkossági kísérletet tesz, de megmentik életét. Húszévi kihagyás után 1937
vagy 1938 újévén ment először misére Potsdamban. „Úgy mentem, mint aki
hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét. Utam a tragikus nihilizmusból
vezetett a hithez” (Sugárzó emberek, Eisenstadt, 1981, 196.). Írásaival ettől
kezdve az igazságot szolgálta. A nácizmussal szembeni ellenállása miatt nem
publikálhatott. Hazaárulással perelik, betegsége és a háború vége menti meg a
biztos haláltól. A háborút követően 1958-ban bekövetkezett haláláig írt és a
templomban imádkozott. Világos volt előtte, hogy „Európa népei a keresztnek
köszönhetik, amivé lettek. Hivatásuk a keresztet képviselni a világban, de erre
csak akkor képesek, ha egészen magukévá is tették a keresztet, és elveszítik
létjogosultságukat, mihelyt e küzdelmet föladják, és a kereszt többé nem
rendíti meg őket. A népek hívatása, hogy megosszák Isten terhét.” Megosztani a
terhet, közreműködni a kereszthordozásban Krisztussal csak akkor lesz képes az
ember, ha felismeri, hogy a teremtő Isten magáénak vallja őt, akiért
Egyszülöttét adta és Jézus Krisztus megváltó áldozatában üdvrendet készített
számára. Ha naponta többször keresnénk Istennel a kapcsolatot, akkor
megváltozna életünk. Mert az imádságban nyert bölcs meglátások megtétele által
élettel telnek fel napjaink.
A háborús viszonyok között valahol
Dél-Amerikában történt. Egy kis falu határában aknára futott egy katonai
teherautó. A katonák megtorlásul húsz férfi halálát kívánták. A falu öreg
elöljárójának kellett megneveznie őket, ellenkező esetben minden férfit
agyonlőnek. Rafael Veron, a falu öreg elöljárója bement a kunyhóba. Néma
csendben álltak kint a falu lakói, hallgattak a katonák is, majd megjelent az
ajtóban az öreg Rafael, odament a századoshoz és átadta a papírt. Az minden
sietség nélkül vette át és elkezdte olvasni, azután leeresztette a papírt.
Rafaelre nézett, majd ismét felemelve a papírt, hangosan olvasta fel, ami rajta
állt: Rafael Veron, Rafael Veron … Rafael a saját nevét írta le hússzor.” A
kunyhó előtt várakozók közül vajon hányan tudták volna megtenni azt, amit az
öreg Rafael tett? S közülünk egymásért, népünkért hányan tudnánk megtenni, amit
ő tett?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése