Az utolsó apostoli magyar király

Boldog IV. Károly magyar király, osztrák császár (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. ­– Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.) emléknapja október 21-én van. 2004-ben, amikor boldoggá avatta II. János Pál pápa, IV. Károly emléknapjának nem a halála, hanem a házasságkötésének napját tette meg. A Szentatya ezzel az eljárásával a világ figyelmét ráirányította a házasság szentségére és a család fontosságára.

Boldog Károly Magyar király teljes neve: Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Habsburg-Lothringen. Ottó Ferenc főherceg és Mária Jozefa szász királyi hercegnő gyermekeként látta meg a napvilágot. Anyja mélyen vallásos volt, gyermeke nevelésében elsődleges szempont volt, hogy távol tartsa kicsapongó életet élő apjától. Ifjúkora óta egy kis vallásos közösség imádkozott érte, miután egy stigmatizált soproni apáca megjövendölte, hogy sokat fog szenvedni és személyét támadások érik majd. Nem házitanítóktól, hanem nyilvános iskolában, a katolikus bécsi bencés gimnáziumban (Schottengymnasium) tanult. 1905-ben I. Ferenc József tiltására nem tehetett nyilvános érettségi vizsgát, mivel a császár méltatlannak érezte egy főherceghez, hogy egy ilyen versenyhelyzetben vegyen részt. 1906-tól Prágában jog- és államtudományt, valamint közgazdaságtant tanult, de azt is magánúton. Károly csak 1906-tól kapott komolyabb figyelmet az udvartól, mikor apja gégerákban meghalt. 

Károly kora gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre és Jézus Szentséges Szívére. Minden fontos döntését az imádság kegyelmi erejéből merítve hozta meg. 1911. október 21-én vette feleségül Bourbon-Pármai Zita hercegnőt (1892–1989), tíz évig tartó boldog és példás házasságukat nyolc gyermekkel áldotta meg az Isten: Habsburg Ottó (1912–2011), Habsburg Adelheid (1914–1971), Habsburg Róbert (1915–1996), Habsburg Félix (1916–2011), Habsburg Károly Lajos (1918–2007), Habsburg Rudolf (1919–2010), Habsburg Sarolta (1921–1989), Habsburg Erzsébet (1922–1993). Halálos ágyán mondta hitvesének: “Végtelenül szeretlek téged!”

Károly 1914. június 28-án lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd tragikus halálát követően. A kegyetlen világháború közepette végig látogatta a keleti frontot. 

1916. október 27-én Csíkszeredát is meglátogatta. A polgármester jelentette, hogy a város lakossága 89 személy, a többi elmenekült. November 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját. December 2-án az új császár napiparancsban tudatta a birodalom népeivel, hogy maga veszi át az osztrák-magyar hadsereg szárazföldi és tengeri erőinek főparancsnokságát. A címmel együtt megkapta a tábornagyi rangot (Feldmarschall). December 30-án Magyarország apostoli királyává koronázták a budavári Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templom), ahol – a koronázások történetében első ízben – a magyar himnuszt énekelték. Vele együtt magyar királynévá koronázták feleségét, Zita Bourbon–pármai hercegnőt,

IV. Károly úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.

A pápa kívánságára, IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, de inkább lemondott szándékáról, semmint hogy egy polgárháború lehetőségét kockáztassa. A győztes hatalmak Madeira szigetére száműzték őt, aki uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel. Szegénységre kárhoztatva egy nyirkos házban élt családjával. A mostoha körülmények miatt halálos betegség támadta meg. A fájdalmakat elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népei megbékéléséért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki őt elárulta. Szentségekhez járulva, 1922. április 1-jén hunyt el. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: “Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”