Aki igazán szereti Istent, az szereti embertársát is; az igazán buzgó ember szeret is, de egy magasabb fokú szeretet mértéke szerint, úgy, hogy minél inkább lángol a szeretettől, annál inkább hajtja a buzgóság. Ha valakiben nincs buzgóság, az már annak a bizonyítéka, hogy az illető szívéből kihalt minden szeretet. Akiben viszont buzgóság lakik, az azt szeretné, és mindent meg ios tesz azért, hogy Istent mindig jobban megismerjék, szeressék, és neki szolgáljanak e földön és a másvilági életben, mivel ez a szent szeretet határtalan. A buzgó ember ugyanígy tesz az embertársával is. Azt akarja, és arra törekszik, hogy itt, e földön mindenki megelégedett, a mennyei hazában pedig áldott és boldog legyen; hogy mindenki üdvözüljön; hogy örökre senki el ne vesszen, és meg ne bántsa Istent; hogy semeddig se maradjon meg bűnében; hogy meglássuk Istent a szent apostolokkal és mindazokkal együtt, akik apostoli lélekkel buzgólkodnak" - írta a legtermékenyebb 19. századi spanyol lelki író, Claret Szent Antal, korának legolvasottabb szerzője.
Claret Antal a spanyol egyház
legnagyobb alakja vol a 19. században.
Barcelona közelében, Sallentban született 1807. december 23-án. Testvérével
együtt apja szövőműhelyében dolgozott, amikor tizenhét éves lett, apja
Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában.
Antalnak jó gyakorlati érzéke volt, új szövési módokat és mintákat talált ki.
Huszonegy éves korában egy nagy szövőüzem technikai irányítója volt. Ő azonban
felismerte Isten akaratát, papnak ment. 1835-ben szentelték pappá. Mivel
Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja
szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római
jezsuitáknál probálkozott, de betegsége miatt néhány hónap múlva elbocsátották
a rendből.
Ekkor visszatért Spanyolországba és missziós prédikátorként, ,,mint
az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének
harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy
ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.
A polgárháborús Spanyolországban a
politikai szenvedélyek elszabadultak. Antalt mindegyik párt úgy tekintette,
hogy biztosan a másik bérence, akit kémkedni küldtek. Ő ennek ellenére
prédikálni kezdett (hat-nyolc óra hosszan!), majd beült a gyóntatószékbe és
rendkívüli megtérések sora jelezte hatását. A rendkívüli jelek, amelyekkel
Isten kísérte, bizonyságot adtak a vele találkozó lelkeknek, hogy a kegyelem
eszközeként van közöttük. Életre hívott egy vallásos könyvek kiadásával
foglalkozó társulatot, amely könyvek millióit juttatta el a néphez. Írásaival
azt akarta elérni, hogy prédikációinak és alapításainak gyümölcse maradandóvá
váljék. Hétéves katalóniai működése alatt az egész tartomány ismét keresztény
lett. A forradalmak nagy esztendejében, 1848-ban távoli misszióba ment.
Mindjárt az első esztendőben missziós rendet alapít, amelynek tagjai
világszerte megteszik majd azt, amit ő maga csak nagyon korlátozottan tudott
tenni. Amikor visszatért a szigetekről, öt pappal 1849. július 16-án Vichben
megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Fiainak Missziós Társaságát.
Álmainak
megvalósulásakor érte a hír, hogy a Kuba szigetén lévő Santiago érsekévé
nevezték ki. Teljes erejével tiltakozott, de mindazok, akikhez tanácsért
fordult, azt javasolták neki, hogy fogadja csak el a kinevezést. A santiagói
érsekség akkor már tizennégy éve üresen állt, a városok több milliós lakossága
már évtizedek óta nem látott püspököt, s az egyházmegyének mindössze negyven
plébániája volt. Antalt püspök 1851. február 16-án kötött ki Santiagóban.
Azonnal lelkigyakorlatra hívta össze a papságot. A papok örömmel fogadták és
remélték, hogy új életet támaszt a szigeten. Azután megkezdte a népmissziókat.
Mindenütt, ahol főpásztori ellenőrzést tartott, először a népet misszionálta.
Eredménye ugyanaz volt, mint Katalóniában. De nagyon sok ellensége is támadt:
titkos szövetségek, pártok, de mindenekelőtt a vadházasságban élő férfiak.
Sokszor az életére törtek. Az egyik férfi, akit az érsek szavának hatására
elhagyott az ágyasa, borotvával támadt rá és az arcán megsebezte, úgy, hogy
átvágta a nyálmirigy csatornáját. Az orvosok azonnal próbáltak segíteni rajta
egy kínos műtéttel, de hasztalanul. Egy csoda azonban meggyógyította. Ez a
merénylet szinte vezényszó volt, amelyre elszabadult a rágalmazás áradata.
Miközben tombolt körülötte a gyűlölet, 1857 márciusában kapta meg II. Izabella
királynő levelét, amellyel azonnali hatállyal visszahívta Spanyolországba,
Madridba.
A királynő gyóntatójává tette. Izabella súlyos csalódások
következtében nagy vallási krízisen esett át (férje homosexuális hajlamú volt), és most azt kívánta, hogy Antal
legyen a gyóntatója, és leányának kendőzetlenül tárja fel a teljes igazságot,
kerül amibe kerül. Antal elfogadta a megbízást, de feltételül szabta, hogy a
politikába ne kelljen beavatkoznia. Hamarosan kényes feladattal kellett
szembenéznie. Rá kellett vennie a királynőt kedvese elbocsátására és
házasságának helyreállítására. Nagy ellenkezések után a királynő engedett,
Antal vezetésével lelkigyakorlatot tartott és új életet kezdett. Ezzel a
királyi udvar erkölcsi élete is megváltozott. A madridi évek alatt Antal
elérte, hogy csak erényes, kifogástalan és jól képzett papokat szenteltek
püspökké. Ha a királyi pár utazott valahova, velük ment és mindenütt
népmissziót tartott. A rágalomhadjárat most is megindult ellene: újságokban,
könyvekben, színházakban, gúnyrajzos postai levelezőlapokon s még a
gyufaskatulyákon is. Antal számtalan prédikációjával és írásával a nép apostola
és lelki tanítója lett. A lelki életet hirdette és tanította minden rendű és
rangú hívőnek. Sürgette a laikusok apostolkodását és hiteles keresztény
lelkületét. Fő műve, Az egyenes út mintegy kétmillió példányban jelent meg.
Tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, evangéliumi és apostoli, hogy mindenki
számára érthető; abból indult ki, hogy bármilyen állapotban él is valaki,
hivatása az életszentségre szól. 1868-ban, amikor a forradalom Spanyolországban
is kitört, a királyi családdal együtt Franciaországba menekült. Mikor pedig
ellenségei a száműzetésben is ártani akartak neki, visszavonult a fontfroide-i
ciszterci kolostorba. Fájdalmas betegség után itt halt meg 1870. október 24-én.
XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. Ünnepe halála napja, október 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése