Az indiánnő és a vándor

Egy indián asszony, az egyik hegyi folyóban talált egy értékes drágakövet. Másnap találkozott egy utazóval, aki éhes volt, így hát az asszony kinyitotta csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta, hogy a drágakő olyan értékes, hogy életevégéig nyugodtan élhet. Ám néhány nap után a vándor visszatért az indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
Gondolkoztam – szólalt meg a vándor –, jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Ekkor az indiánnő a nyakán viselt keresztre mutatott és így szólt: Én egyszerűen élni akarok és nem gyűjteni. Ő tőle tanultam, aki meghívott, hogy “Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” (Mt 11,29).

Ti vándorok, mit akartok: élni vagy céltalanul gyűjtögetni?