November 13. a magyar szentek és boldogok napja, ugyanakkor a magyar nyelv napja is.
Hála
Istennek elég szép számmal vannak kanonizált szentjeink. Különösen az
Árpádházi királyok leszármazottai közül. Csupán e hónapban 2-ről
is megemlékezünk. Talán nincs, vagy alig akad olyan királyi dinasztia, mely annyi
szentéletű személyiségnek örülhet. Rajtuk kívül ott vannak azonban az
ismeretlen szentek, akiknek neve egyedül a Szentháromságos Isten könyvében van
kitörölhetetlenül feljegyezve.
Ezer
év távlatából a mi egyházmegyénkből csak két hivatalos szentté avatott
személyről tudunk. Az egyik Szent Pongrácz István kassai vértanú, a másik
Boldog Apor Vilmos győri vértanú püspök. Mindketten azonban messze idegenben
töltötték életüket.
Pedig
hány szentéletű püspök, pap, világi hívő élhetett már csupán az első
századokban. Ha végig tekintünk Erdély tájain, mindenfelé megcsodálhatjuk a középkorban
épült szebbnél szebb templomokat. Ezeket mind őseink építették. Mennyi
szentmise, mennyi imádság csendült fel ezekben a Mennyei Atyához. Közülük
rengeteg mai napig protestáns testvéreink kezében van. Annak idejében a
„hitújítás” hamisan fellobbanó lángjában kidobtak belőle minden oltárt,
keresztet, szentképet és szobrot. Mennyi érték pusztult el! Még napjainkban is
előbukkan innen-onnan vakolat alól egy-egy régi festmény maradék. Mostani
protestáns testvéreink már nem meszelik le azokat, hanem dicsekszenek, hogy
íme, milyen régi a mi templomunk.
Valóban sok pap, édesapa, édesanya és gyermek imádkozott ezekben a
templomokban is.
Magyar
szentek és boldogok. Ott láthatjuk Pázmány Pétert, Prohászka Ottokárt, Hám
János szatmári püspököt, Kelemen Didákot, Csíszér Eleket, Márton Áront, a
kommunista börtönökben meghalt papokat, az I és II világháborúban hősi halált
halt édesapákat, az özvegyeket és árvákat, fiatalokat, gyermekeket. Ahogy Szent
János apostol látomásában olvassuk: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem
lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón
és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükbe pálmaág” (Jel 7,9).
Tulajdonképpen
minden kereszténynek szentnek kell lennie. Ez isteni parancs: „Legyetek
tökéletesek, mint amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 6,48); „már nem vagytok
idegenek, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19).
Ezt adja nekünk a megszentelő kegyelem a keresztség szentségében. Azért van az
Egyház, a templomok, a római pápa, a püspökök, papok, a haragok, a szentmise, a Két
lehetőségünk van: vagy szentek leszünk, a megszentelő kegyelemmel halunk meg és
a mennyországba jutunk. Esetleg bocsánatos bűneink miatt még ideig-óráig
várnunk kell a tisztítóhelyen, imáink és a teljes búcsúk által ez az idő is
azonban megrövidülhet. Vagy: megrökönyödve a halálos bűn állapotában ér a
halál. Ez a kárhozat. „Távozzatok átkozottak az örök tűzre” (Mt 26,41). Erre
mondja az Úr Jézus: „Jobb lett volna neki, ha meg sem születik” (Mk 14,21).
Erre mi is csak ezt mondhatjuk: „Ments meg Uram minket!”
Most
azonban a szentekről elmélkedünk. Igen szépen imádkozzunk és énekeljünk:
„Isten,
hazánkért térdelünk elődbe,
Rút bűneinket jóságoddal fedd be.
Szent
magyaroknak tiszta lelkét nézzek
Érdemét
idézzed!
Ránk
bűnösökre nagy irgalmad ránk fér,
Hogy lelkesedjünk Isten országáért.
Hadd
legyünk mi is tiszták, hősök, szentek:
Hazánkat
így mentsd meg!
Forrás: Krisztus Világa, 2010. novemberi szám
Szirmai Béla - D-K. József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése