A természetes enyhülés régen

Már Ádámtól kezdve érezték a régiek, hogy a gyónásban, a bűnbevallásban már bennfoglaltatik valami nemes, az elégtétel. Az elesett ember mihelyt bevallja bűnét, fölkel. Újra érzi, hogy nyitott homlokkal jelenhetik meg az emberek előtt. Ami mérget és mételyt takart szíve, azt kiadta a meggyógyult. A pogányok is gyóntak, mert jót tett nekik. Bacchus, Venus, Adonis misztériumaiban elő volt írva a bűnbevallás, a papok vállukon kulcsot viseltek, mely a titoktartást jelképezte. Marcus Aurelius császárt mielőtt beavatták a Ceres titkaiba, meg kellett gyónnia a kihallgató előtt. És feloldozást kapott, mihelyt bűnvallomása után megfogadta, hogy megjavul.
Tibetben nemcsak a szerzetesek, hanem a világiak is vádolják magukat és feloldozást nyernek. A dalai láma is, mielőtt a gyülekezetben megjelenik, meggyónik annak, akire lelkiismeretének igazgatását bízta, s betérvén a templomba, valamennyinek ajánlja, hogy bűneiket bevallják.
**
Az emberiség vágya, hogy a bűnöktől megszabaduljon. A fentiek cselekedete is erre irányul/t, de csak egy valaki tud megszabadítani, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.
Ő aki azt mondta: "Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23).