"Sarokba Szorított Szent"

Dénes Dávid (1924-2001), aki 1957-64 között börtönt viselt, majd 1966-tól 1980-ig Imcsfalva plébánosa volt. Ő temette Székely nénit (Kicsid G. édesanyját), akit aztán jól megdicsért, mert Székely néni ismerte védőszentje, Árpád-házi Szent Erzsébet életét és példáját követte. Ezután felszólította a végtisztességre összegyűlteket, hogy ismerjék meg szentjeinket. Nemcsak egy-kettő életét, hanem sokét. Különös és felejthetetlen kijelentését idézem: "Mert vannak felkapott szentek, mint például szent Antal, és vannak sarokba szorított szentek, mint például Bosco Szent János. Ezt ti nem ismeritek, csak én!"

Mivel január 31-én van a "sarokba szorított szent" emléknapja, ezért ismerkedjünk meg vele.

Bosco Szent János Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Édesapja, Ferenc másodszor nősült, mert Antal nevű fia születésekor felesége meghalt. Margit asszonytól két fia született József és János. A fiúkat a mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesany nevelte föl, mert apjuk 1817-ben meghalt. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.'' Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette őket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!” Ez hatott is fiaira, mert szorgalmasak, dolgosak, ügyesek voltak. Földet műveltek, állatokat tartottak. A hat éves Jánosnak olyan kitűnő kézügyessége volt, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait és utánozta. Nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. János nappal dolgozott, este meg olvasott. Kilenc éves korában egy álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére! Szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!” Ettől kezdve maga köré kezdte gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Hallgatói figyelmének élénkítésére közbe-közbe az édesanyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta. Tízévesen elsőáldozó volt. Ekkor versenyre is kiállt a mutatványosokkal, és mindig ő nyert. Bátyja nem járult hozzá, hogy iskolába járjon, ezért elszegődött szolgalegénynek. Két év múlva rendszeres  járt iskolába Castelnuovóba. Kezdetben naponta járt haza, később a kisiparos családoknál kapott szállást, bizonyos munka fejében. Ez is hasznára vált, mert mesterségeket tanult, amiknek később nagy hasznát vette. Tizenhat évesen beiratkozott a Chieti szemináriumban. Szegénységét mutatja, hogy minden ruháját mástól kapta. Ő pedig szorgalmasan tanult, és évvégén elnyerte a kitűzött tanulmányi  jutalmat. 1841-ben szentelték papa. Még két évet tovább tanult Torinóban, és eközben rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok otthontalan és család nélkül élő, vidékről jött fiú csatangol a városban. 1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú, aki se ministrálni nem tudott, de még a vallásilag is tudatlan volt. A sekrestyés el akarta kergetni, de ő nem engedte. Ezzel a fiúval kezdődött az ,,oratórium'', Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; márciusban már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. 

Öt évvel később négyszáz lett a fiúk száma! A szentmisét mindig katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. A Szent Filoména kórház mellet gyűltek össze, innen áttelepültek a Szent Márton-templomba. Itt sem volt maradásuk. Ekkor egy füves területet bérelt. A hatóság és egyháziak figyelme 1846-ban rájuk irányult. Két pap Don Boscot elmegyógyintézetbe akarta csukatni, de ő túl járt az eszükön. A füves rétet is el kellett hagyniuk. A kórház tulajdonosa felmondott. Don Bosconak. Ekkor a Pinardi-féle bérházba költöztek. Édesanyját is odavitte, aki haláláig segítette a fiúkat az oratóriumban. Ez nappal napköziotthon, és este éjszakai menedékhely volt. 1847-ben az érsek az oratóriumot a hajléktalan ifjak plébániájává nevezte ki. Ez némi védelmet jelentett, de ezután is folyton följelentették a hatóságoknál, tanítás közben még rá is lőttek. A városi vezetőség 1850-ben két tagját küldte ki ellenőrzésre és felszámolásra, de azok a látottak alapján teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak.

Don Bosconak nem volt semmiféle jövedelme. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt.

Szókimondása és írásai (30 kisebb, nagyobb könyve maradt ránk) miatt nagyon sok támadásnak, veszélynek volt kitéve. Támadták szóval és fizikailag. Az 1854. évi kolerajárványban ő maga és a fiai segítettek a város betegeinek ápolásában. 1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az időt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét.
„Da mihi animas, cetera tolle!” - „Adj nekem lelkeket (Uram), minden mást vegyél el!” – rendje jelszavául 1859-ben e mondatot választotta, amely azóta is tökéletesen tükrözi a szaléziak küldetését a világban. Közben az oratóriumból iskola, szakiskolarendszer fejlődött ki. Már nemcsak hittan, hanem szakoktatás folyt benne, hogy a felnövekvő ifjak becsületes munkásemberként élhessenek.

1872-ben megalapította a rend női ágát, amelyet a Segítő Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az első missziós csoportot.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett ő, aki oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért. 1888. január 31-én fejezte be itt a földön. XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta.

A nevelőknek mondta:

“Ti e szeretett ifjak szüleit helyettesítitek.”

“Könnyebb dolog valakire megharagudni, mint őt elviselni.

Könnyebb a gyermeket megfenyíteni, mint őt meggyőzni.

Sőt, nyíltan megmondom: türelmetlenségünkben és önkényeskedve kényelmesebb dolog a makacsokat büntetgetni, mint határozott és nyájas türelmünkkel őket