Egy magaslaton, az
országút fölött, ott, ahol a kert kerítése végződött
hevert egy kődarab,
fákkal, mohával, virágokkal és fűvel
volt körül véve. Egy alkalommal, mikor lent a nagy országúton egy csomó követ
pillantott meg, szeretett volna hozzájuk menni és így szólt magában: mi örömem
telik nekem ezekben a rövid életű,
elkényeztetett virágokban és füvekben! Szeretnék, testvéreim a kövek között
élni.
Legurult az országútra azokhoz, akiket testvéreinek és rokonainak
mondott. De itt nehéz szekerek kezdték nyomni és kemény csizmák tiporták.
Ha időközben sikerült is kissé fölemelkednie
és arról álmodozott, hogy szabadabban lélegezzen, tapadó sár borította el.
Szomorúan nézett fel előbbi
helyére és most, lentről
valóságos paradicsomnak látta azt a helyet.
**
Így szokott ez történni azokkal,
akik elhagyják hivatásukat, életterüket és az örök szomorúsággal telt tömegek szenvedélyeibe
merülnek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése