Láttuk csillagát...

Mindnyájan születésünk által egy közösséghez tartozunk, legyen az nemzet vagy egyház. A gyermek először megtanulja a közösség nyelvezetét, gesztusait, szokásait úgymint otthon. Hogyan kell valamit kifejezni helyesen (pl. köszöntések, integetés), milyen legyen testtartásunk, mit éneklünk és mikor? Semmi sem üres ceremónia, annak jelentése van. Így a liturgiában is mindennek megvan az értelme és magyarázata. A külső jelek nemcsak a lélek érzelmeit fejezik ki, hanem egyben a lelki összeszedettséget is elősegítik, és így megkönnyítik a léleknek az Istenhez való emelkedését. A keresztvetéssel emlékezünk keresztségünkre és megvalljuk, hogy hiszünk az egy Istenben, aki Szentháromság. Megvalljuk azt is, hogy Krisztushoz tartozunk és a katolikus keresztény hitben élünk. Bárki megtanulhatja ezeket a külső jeleket. 

E jelek világába a gyerekeket a szülő kell hogy bevezesse. És akkor fejlődik a gyermek, amikor a saját szintjén érti, hogy miért mondjuk ezeket, vagy miért tesszük ezeket a gesztusokat, és erről tud valamit mondani. Ekkor már kezdi átvenni, elsajátítani a közösség, a vallás külső magatartási formáit, ugyanakkor belső kapcsolatok, értékek alakulnak ki benne. Minél gazdagabb az ezekről szerzett tapasztalat, annál hitelesebb a gyereknek. Ez azt is jelenti, hogy a család nyelvezetének kellene hasonlítani arra, amit a gyermek tanul, amit hall a liturgia keretében. 

Vízkereszt, Urunk megjelenése. Az Egyház egyik legrégibb ünnepe. Karácsony felidézi, amikor „Szűz Mária e világra nékünk Szent Fiát hozá”. Vízkereszt Krisztus üdvtörténeti jelentőségét állítja szemünk elé, aki a világ megváltására megjelent közöttünk. Szentmisénk kezdőéneke Jézust királyi fenségében mutatja be: „Megjelent a mi Urunk, Istenünk: ő a Királyunk, övé az erő és a hatalom.” A Keleti egyház Jézus Krisztusnak Jordán folyóban való megkeresztelkedését ünnepeli. Nyugaton Urunk megkeresztelkedését a Háromkirályok tisztelete szorította ki, de megmaradt a víz és tömjén szentelés. E kettős szentelésből fejlődött ki, de most már a Háromkirályok nevében az emberi hajlékok megszentelése vízkeresztkor. Magyarországon a 11. század közepén a Háromkirályokról szóló csillagjátékot adtak elő nagymise közben, ami hódolattal végződött. Ez a liturgikus hódolat népszokássá, ünnepi reprezentációvá vált. A processzió a plébániáról indult el. Tizenkét angyalnak öltöztetett gyermek előzte meg a papok karát, valamint a Három koronás király, akik az ünnep titkát idézték. A napon és a holdon a Szűzanya képe volt. A Szentszűz a kisded Jézust mutatta a bölcseknek, mögötte a fényes csillag forgott. A menet közeledtét födetlen fővel várták az áldást, az imádságot, a szentelt vízzel való meghintést, majd pedig a keresztet megcsókolták. Ez a szakrális felvonulás a vízkereszti házszentelésbe szívódott fel. 

Egy 17. századi karácsonyi darabból Menyhért király hitvalló hódolata így szól: 

„Kisdeden szemléllek, de nagyúrnak hiszlek,

Romlandó test alatt Istent s embert nézek. 

Templom illatjával, mint Istent tisztellek, 

Ez hitben meghalni minden tagom készek.” 

Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte (Mt 2,1-12). Az apostoli egyház tudatában van annak, hogy Isten megvilágosító és hívó kegyelme mindenütt, még a pogányok között is működik. Feladatunk, segíteni társainknak a Krisztus szerezte megváltás kegyelmeiben részesülni és istengyermekeként élni.

„Tudom kinek hittem!” (2Tim 1,12)