A képzelgő és kártékony politikusok a csőcselék vezérei

Nagy Dionüsziosz alexandriai püspök (+265), aki maga is a deciusi keresztényüldözések hitvallója lett, levélben tájékoztatta az antióchiai püspököt a Decius féle rendeletet megelőző alexandriai keresztényüldözésről. Többek között ezt írja: ,,Nálunk az üldözés kezdetét nem a császári ediktum (tudniillik Deciusé) jelentette. Megkezdődött már egy évvel korábban. Városunk néhány képzelgő és kártékony prófétája előzőleg felkereste és ellenünk bujtogatta a hitetlen tömeget, miközben újból felszította a hazai babonát. Így felingerelve a csőcselék minden alkalmat megragadott a kicsapongásokra. Testvéreink megölésével végezték démoni szolgálatukat abban a meggyőződésben, hogy egyedül az a helyes istentisztelet.”

,,Először megragadtak egy idős embert, név szerint Metraszt, és azt kívánták tőle, hogy gyalázza Istent. Mivel nem járt el a kedvük szerint, megverték, kihegyezett nádszállal szúrtak az arcába és a szemébe, majd kivezették a városból és megkövezték. Ezután egy Quinta nevű hívő asszonyt hurcoltak a templomba, és arra akarták kényszeríteni, hogy mutassa be a szokásos áldozatot. Mivel ő ezt teljes utálattal visszautasította, összekötötték a lábát, és úgy vonszolták végig a város durva kövezetén… utána megostorozták, majd kivezették a városból ugyanarra a helyre, ahol a nép már megölte Metraszt, és őt is megkövezték. Ezt követően megragadták Apollóniát is, egy tiszteletre méltó korú, tekintélyes hajadont. Olyan durván vágtak Apollónia arcába, hogy minden foga kitört. Utána a városon kívül meggyújtottak egy máglyát és megfenyegették, hogy elevenen elégetik, ha nem ismétli istentelen beszédeiket. Ő azonban, amikor kérésére egy pillanatra elengedték, a lángok közé vetette magát, és ott égett el.”

,,Ezután az egész csőcselék megrohanta a keresztények lakásait. Mindegyikük behatolt keresztény szomszédjához, hogy fosztogasson és raboljon. Az értékesebb dolgokat elvitték, minden mást kidobáltak és elégettek az utcákon. Olyan volt az egész, mint valami ellenség által meghódított város. A testvérek pedig elmenekültek és elrejtőztek, s örömmel viselték el javaikból való kifosztásukat, hasonlóan azokhoz, akikről már Szent Pál tett tanúságot, hogy türelmesen viselték birtokaik elrablását (vö. Zsid 10, 34). Egyetlen utcára, útra, utcácskába sem léphettünk ki sem nappal, sem éjszaka. Mindenfelé felhangzott ugyanis a kiáltás: Aki nem mondja utánunk az átkot, azt azonnal elhurcoljuk és megégetjük. Mindez addig tartott, míg a forradalom és a polgárháború véget nem vetett neki.”

Keresztények és zsidók egyaránt áldozataivá váltak az ilyen szégyenletes eseményeknek. Dionüsziosz kifejezetten hangsúlyozza az üldözöttek szilárd bátorságát. Azt mondja: ,,Senki sem tagadta meg akkoriban az Urat, és még a magányosok sem mutatkoztak gyengének”.