Nagy Dionüsziosz
alexandriai püspök
(+265), aki maga is a deciusi keresztényüldözések hitvallója lett, levélben
tájékoztatta az antióchiai püspököt a Decius féle rendeletet megelőző
alexandriai keresztényüldözésről. Többek között ezt írja: ,,Nálunk az üldözés
kezdetét nem a császári ediktum (tudniillik Deciusé) jelentette. Megkezdődött
már egy évvel korábban. Városunk néhány képzelgő és kártékony prófétája
előzőleg felkereste és ellenünk bujtogatta a hitetlen tömeget, miközben újból
felszította a hazai babonát. Így felingerelve a csőcselék minden alkalmat
megragadott a kicsapongásokra. Testvéreink megölésével végezték démoni
szolgálatukat abban a meggyőződésben, hogy egyedül az a helyes istentisztelet.”
,,Először
megragadtak egy idős embert, név szerint Metraszt, és azt kívánták tőle, hogy
gyalázza Istent. Mivel nem járt el a kedvük szerint, megverték, kihegyezett
nádszállal szúrtak az arcába és a szemébe, majd kivezették a városból és
megkövezték. Ezután egy Quinta nevű hívő asszonyt hurcoltak a templomba, és
arra akarták kényszeríteni, hogy mutassa be a szokásos áldozatot. Mivel ő ezt
teljes utálattal visszautasította, összekötötték a lábát, és úgy vonszolták
végig a város durva kövezetén… utána megostorozták, majd kivezették a városból
ugyanarra a helyre, ahol a nép már megölte Metraszt, és őt is megkövezték. Ezt
követően megragadták Apollóniát is, egy tiszteletre méltó korú, tekintélyes
hajadont. Olyan durván vágtak Apollónia arcába, hogy minden foga kitört. Utána
a városon kívül meggyújtottak egy máglyát és megfenyegették, hogy elevenen
elégetik, ha nem ismétli istentelen beszédeiket. Ő azonban, amikor kérésére egy
pillanatra elengedték, a lángok közé vetette magát, és ott égett el.”
,,Ezután az egész csőcselék megrohanta a
keresztények lakásait. Mindegyikük behatolt keresztény szomszédjához, hogy
fosztogasson és raboljon. Az értékesebb dolgokat elvitték, minden mást
kidobáltak és elégettek az utcákon. Olyan volt az egész, mint valami ellenség
által meghódított város. A testvérek pedig elmenekültek és elrejtőztek, s
örömmel viselték el javaikból való kifosztásukat, hasonlóan azokhoz, akikről
már Szent Pál tett tanúságot, hogy türelmesen viselték birtokaik elrablását
(vö. Zsid 10, 34). Egyetlen utcára, útra, utcácskába sem léphettünk ki sem
nappal, sem éjszaka. Mindenfelé felhangzott ugyanis a kiáltás: Aki nem mondja
utánunk az átkot, azt azonnal elhurcoljuk és megégetjük. Mindez addig tartott,
míg a forradalom és a polgárháború véget nem vetett neki.”
Keresztények és
zsidók egyaránt áldozataivá váltak az ilyen szégyenletes eseményeknek.
Dionüsziosz kifejezetten hangsúlyozza az üldözöttek szilárd bátorságát. Azt
mondja: ,,Senki sem tagadta meg akkoriban
az Urat, és még a magányosok sem mutatkoztak gyengének”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése