Ferenc pápa március 27-én,
szerdán délelőtt a Szent Péter téren tartotta meg az első általános
audienciáját, két héttel megválasztása után. Katekézisében hangsúlyozta, hogy
nagy hálával és tisztelettel folytatja szeretett előde, XVI. Benedek
tanúságtételét. Húsvét után folytatja majd a Hit évének katekézisét. Ma azonban
a Nagyhét jelentőségét magyarázta tanításában a híveknek. Virágvasárnappal megkezdtük az egész liturgikus év középpontját jelentő hetet, amely során elkísérjük Jézust kínszenvedésében, halálában és feltámadásában.
Mit jelent számunkra a nagyheti események megélése? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Mit jelent az, hogy követjük Jézust a Kálváriára, a Kereszthez és a Feltámadáshoz vezető úton? Földi küldetésében Jézus a Szentföld útjain haladt végig; 12 egyszerű embert hívott meg arra, hogy maradjanak vele, osztozzanak útjában és folytassák küldetését. Abból a népből választotta ki őket, akik mélyen hittek Isten ígéreteiben. Jézus mindenkihez beszélt kivétel nélkül: a nagyokhoz és az egyszerű emberekhez, a gazdag ifjúhoz és a szegény özvegyasszonyhoz, a hatalmasokhoz és a gyengékhez. Elhozta Isten irgalmasságát és megbocsátását, gyógyított, vigasztalt, megértéssel volt az emberek iránt, reményt adott.
Mindenkihez elhozta Isten jelenlétét, aki minden férfi és nő iránt figyelemmel van, mint ahogy ezt teszi egy jó apa és egy jó anya minden egyes gyermekével. Isten nem várta meg, hogy mi menjünk el hozzá, hanem Ő volt az, aki felénk jött, számítás, mérték nélkül. Isten ilyen: mindig ő teszi meg az első lépést, ő jön el felénk. Jézus a leghétköznapibb emberek mindennapi valóságát élte meg: meghatottan állt a tömeg előtt, amely pásztor nélküli nyájként mutatkozott. Sírt, látván Márta és Mária szenvedését testvérük, Lázár halála miatt; meghívott egy vámost tanítványai közé, elszenvedte egy barátja árulását is. Jézussal Isten bebizonyította, hogy velünk van, közöttünk van. „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét” (Mt 8,20). Jézusnak nincs otthona, mert az emberek között lakik, mi vagyunk számára az otthon, küldetése az, hogy mindenki számára megnyissa Isten kapuit, Isten szeretetének jelenléte legyen – mondta szerda délelőtti katekézisében a Szentatya.
Nagyhéten éljük meg a csúcspontját ennek az útnak, ennek a szeretet-tervnek, amely végighalad az Isten és az emberiség közötti kapcsolatok egész történetén. Jézus felmegy Jeruzsálembe, hogy végrehajtsa az utolsó lépést, amelyben egész létét összefoglalja: teljesen átadja önmagát, semmit sem tart meg saját maga számára, még életét sem. Az Utolsó Vacsorán barátaival megosztja a kenyeret és a kelyhet. Isten Fia felkínálja magát nekünk, kezünkbe adja Testét és Vérét, hogy mindig velünk legyen, közöttünk lakjon. Az Olajfák hegyén, vagy Pilátus előtt nem tanúsít ellenállást, hanem átadja önmagát. Ő a szenvedő Szolga, aki mindentől megfosztja magát egészen a halálig menően, mint ahogy ezt Izajás próféta megjövendölte (Iz 53,12).
Ezt az önfeláldozáshoz vezető szeretetet Jézus nem passzívan, nem egyfajta elkerülhetetlen végzetként éli meg. Természetesen nem rejti el mély emberi megrendülését az erőszakos halállal szemben, de maradéktalan bizalommal fordul az Atyához. Jézus önkéntesen adta át magát a halálnak, hogy megfeleljen az Atyaisten szeretetének, tökéletes egységben akaratával, hogy megmutassa irántunk való szeretetét. A kereszten Jézus „szeretett engem s önmagát adta értem” (Gal 2,20). Mindannyian mondhatjuk: Szeretett engem és önmagát adta értem. Ez azt jelenti, hogy ez a mi utunk is.
A Nagyhéten nem csak szívünk érzelmeivel követjük Jézust, hanem megtanuljuk, hogy hogyan lépjünk ki önmagunkból, hogy a többiek felé forduljunk, hogy elinduljunk a lét pereme felé, hogy megtegyük az első lépéseket testvéreink felé, különös tekintettel a távolállókra, azokra, akiket elfeledtek, akiknek nagy szükségük van a megértésre, a vigasztalásra, segítségre. Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük mindenhová az irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét!
Megélni a Nagyhetet, azt is jelenti, hogy belépünk Isten logikájába, a kereszt logikájába, ami nem elsősorban a fájdalom és a halál logikája, hanem a szeretet és az önátadás logikája, amely életet ad. Azt jelenti, hogy belépünk az evangélium logikájába. Krisztust követni, elkísérni, vele maradni azt igényli, hogy „kilépjünk” önmagunkból. Hitünket ne elfásultan éljük meg, ne pusztán szokásként, ne engedjünk a kísértésnek, hogy bezárkózzunk a saját magunk sémáiba, amelyek végül elzárják előlünk Isten teremtő cselekvésének látóhatárát.
Isten kilépett önmagából, hogy eljöjjön közénk, sátrat vert közöttünk, hogy elhozza Isten irgalmasságát, ami üdvözít és reményt ad. Ha követni akarjuk Őt, és Vele akarunk maradni, nem elégedhetünk meg azzal, hogy bent maradjunk az akolban a 99 báránnyal, hanem ki kell mennünk Jézussal, hogy megkeressük az elveszett bárányt.
Valaki megjegyezhetné, hogy nincs rá ideje, annyi mindent kell tennie, hogyan tudna ilyen nehéz dolgot véghezvinni véges erejével, bűneivel? Gyakran megelégedünk néhány imával, egy vasárnapi misével, amelyen szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív gesztussal, de nincs hozzá bátorságunk, hogy „kilépjünk” és elvigyük Krisztust másoknak. Kissé olyanok vagyunk, mint Szent Péter. Amikor Jézus kínszenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, önmaga átadásáról, mindenki iránti szeretetéről szól, az Apostol félre hívja és szemrehányást tesz neki.
Jézus szavai teljesen felborítják terveit, elfogadhatatlannak tűnnek, veszélyeztetik azokat a bizonyosságokat, amelyeket felépített magának, nem felelnek meg a Messiásról való elképzelésének. Jézus tanítványaira tekint és az evangélium talán legkeményebb szavait intézi Péterhez: „Takarodj előlem, sátán! Emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkodol” (Mk 8,33) – idézte Márk evangéliumának szavait Ferenc pápa.
Isten mindig irgalmas – ezt ne feledjétek. Ő az irgalmas Atya. Isten úgy gondolkozik, mint az atya, aki várja fia visszatérését és elé megy, és már messziről látja, hogy jön. Ez azt jelenti, hogy minden nap kiment és nézte, hogy vajon hazatér-e fia. Ilyen a mi irgalmas Atyánk.
Isten úgy gondolkozik, mint az irgalmas szamaritánus, aki nem halad el sajnálkozva a bajba jutott mellett, nem fordítja el tekintetét, hanem segítségére siet, anélkül, hogy viszonzást várna. Nem kérdezi, hogy zsidó-e, vagy pogány, vagy szamaritánus, gazdag-e, vagy szegény: nem kérdez semmit. Segítségére siet: ilyen az Isten. Isten úgy gondolkozik, mint a pásztor, aki életét adja, hogy megvédje és megmentse bárányait.
„A Nagyhét kegyelmi időszak, amelyet az Úr ad számunkra, hogy megnyissa szívünk, életünk, plébániánk, egyházi mozgalmaink, társulataink ajtaját. Milyen nagy fájdalom, hogy annyi plébánia bezárta kapuit! Isten azt kívánja, hogy kilépjünk önmagunkból és találkozzunk a többiekkel, elvigyük számukra hitünk világosságát és örömét.
Mindezt Isten szeretetével és gyöngédségével, tisztelettel és türelemmel, annak tudatában, hogy mi használjuk kezünket, lábunkat, szívünket, de Isten vezet bennünket és ő teszi termékennyé tetteinket” – mondta Ferenc pápa, majd arra buzdította a híveket, hogy bátran kövessék az Urat, vigyék el szeretetének egy sugarát azokhoz, akikkel találkoznak”.
(vm) VR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése