Gyász 3.

Az életfordulók idején meg szoktunk állni és elgondolkodunk az életről. Ebben az évezredek emléke él vagy felsejlik. Eleink a családi tűzhelyet három alkalommal szokták körül venni. Most időrendbe említem meg. Először, amikor gyermek született a családban, akkor áldomást tartottak, mert a gyermek a menny és az ég áldása. Vele növekedik és erősödik a család. Másodszor a tűzhelyet körül ülték, amikor házasságkötésre került a sor, de előbb háztűznézni mentek. A családok kellő információt igyekeztek begyűjteni. Amikor ez megtörtént és úgy döntöttek, hogy összeházasodhatnak, akkor  lakomát ültek, lakodalmaztak. Ezzel is erősödött a nagycsalád, az újpárok rokonai már nemzetséget alkottak, akik segítették ezután egymást. Harmadszor körbe ülték a tűzhelyet, ha meghalt valaki. Halotti tort ültek. Imádkoztak és ilyenkor elmondták az elhunyt életútját és főleg az erényes tetteit, amit követendő példaként állítottak az ifjú nemzedék elé (lásd Toldi Miklós históriáját). Ilyenkor kibeszélték egymást a rokonok és ismerősök, barátságukat igyekeztek szorosabbra fűzni. Számba vették a fogyást, a nemzetség, a nagycsalád helyzetét. Nem kellett akkor népszámlálást tartani vagy szociológiai tanulmányt készíteni, mert mindenki tudta, hogy hogyan áll a családja szénája. A fiatal házasok pedig tudták a kötelességüket. A végtisztességet a közösség is igyekezett megadni, mert a becsületben leélt élet jutalma, a tisztességes temetés.

Ha valaki a fájdalom vagy a félelem hatása alatt, mert nem volt elég erős (a tanítványok sem voltak felkészülve, maga az Úr Jézus mondja ezt szenvedése előtt), és ezért nem vállalta a további küzdelmet, feladta az életet, a közösség fájó sebként viselte el és helyet készített temetője sarkában az ilyennek is. 

Egyszer figyelmes lettem egy misézőpapra, mert a kánonban a halottakról szóló megemlékezés szövegébe bemondta:  „és akik remény nélkül távoztak el ebből a világból”. A szöveg szíven ütött. A mise végén megkérdeztem, miért is mondta ezt be. Csak ennyit mondott, tudod barátom, édesapám így ment el. Értem – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.

Ismertem egy házaspárt, akik nagyon szép életet éltek. A család gazdálkodott. Az erőszakos kollektivizáláskor a férj nem állott be a kollektívbe. A hatalom bosszúból 40 km körzetbe mérte ki szántóit és kaszálóit. Így akarták térdre kényszeríteni. Ő bírta a munkát, beadta a kivetett szolgáltatást. Három szép gyerekük született, akiket az értékek tiszteletére neveltek. Iparkodtak, hogy a rendszer elnyomása ellenére is tudjanak megélni. Gyapjúfésülő és fonógépet szereztek és dolgoztak télen is. Édesapám nagyon tisztelte őket bátor kiállásukért. Gyapjút fésültetni és fonatni odaküldött, néhányszor megfordultam náluk. De egy nyáron munkabalesetben meghalt a férj, az apa. A feleség nem adta fel a munkát, hanem átvette a munkatempót, dolgozott és tisztességesen nevelte gyermekeit. Néha, betértem hozzuk, akkor szívesen megkínáltak egy kávéval, vízzel vagy süteménnyel. Az özvegy nem ment férjhez, gyermekeit szerre elrendezte. A változás után tovább is intézte a gazdaságot, de visszafogottan. Egyszer a kórházban találkoztam vele, ápolásra szorult, gyermekei gondját viselték. Amikor annyira felgyógyult és haza került, akkor otthon is meglátogattam. Köszönettel vette. Imádságos, példás asszony volt, aki még megjelenésével is a szentmártoni jó lelkű nagynénémre emlékeztetett. Egyedül élt a lakásban, eljárt a templomba, megvolt az imádkozó közössége, gyermekei is felkeresték, néha a nyarat is ott töltötték. Egy Anna nap alkalmával Csíkba mentem felköszönteni az édesanyámat és tőle későn indultam vissza szolgálati helyemre. Vezetés közben eszembe jutott, hogy Anna nénit is, így hívták az özvegy nénit, fel kellene köszöntsem, de nem volt nálam se csokoládé, se virág, és üres kézzel nem akartam bemenni hozzá. Alig telt el három nap és közölték, hogy akire olyan tisztelettel felnéztem, tragikus hirtelenséggel meghalt. A fájdalmak súlya alatt összeomlott. 

És azóta minden hasonló eset megrendít. Hiszem, hogy a mennyei Atyánk végtelenül irgalmas és megbocsát. Hiszem, hogy Jézus Krisztus, aki vérét ontotta a kereszten és megváltott bennünket, ő nem taszít el soha senkit magától. Tudom, hogy a nem világos pillanatban, zavart elmével elkövetett cselekedetéért a személy nem felelős. Mégis az az elmaradt Anna napi egy mondat beárnyékolja lelkivilágomat. Mélyen szívembe íródtak Sík Sándor sorai: „Mit adjatok, ha adni kívántok? – Egy kézszorítást, meg egy Miatyánkot.” Ha nincs virágunk, de legyen egy jó szavunk és egy kézszorításunk. A magányosnak, a betegnek ez is elég, és az imádság, amit az Isten tud. Ez is kegyelem a kísértés órájában.
Ajánlom:
http://dkjozsef.blogspot.ro/2013/03/bolcs-torzsi-szokas.html