Az életfordulók
idején meg szoktunk állni és elgondolkodunk az életről. Ebben az évezredek
emléke él vagy felsejlik. Eleink a családi tűzhelyet három alkalommal szokták
körül venni. Most időrendbe említem meg. Először, amikor gyermek született a
családban, akkor áldomást tartottak, mert a gyermek a menny és az ég áldása.
Vele növekedik és erősödik a család. Másodszor a tűzhelyet körül ülték, amikor
házasságkötésre került a sor, de előbb háztűznézni mentek. A családok kellő
információt igyekeztek begyűjteni. Amikor ez megtörtént és úgy döntöttek, hogy
összeházasodhatnak, akkor lakomát ültek,
lakodalmaztak. Ezzel is erősödött a nagycsalád, az újpárok rokonai már
nemzetséget alkottak, akik segítették ezután egymást. Harmadszor körbe ülték a
tűzhelyet, ha meghalt valaki. Halotti tort ültek. Imádkoztak és ilyenkor
elmondták az elhunyt életútját és főleg az erényes tetteit, amit követendő
példaként állítottak az ifjú nemzedék elé (lásd Toldi Miklós históriáját). Ilyenkor
kibeszélték egymást a rokonok és ismerősök, barátságukat igyekeztek szorosabbra
fűzni. Számba vették a fogyást, a nemzetség, a nagycsalád helyzetét. Nem kellett
akkor népszámlálást tartani vagy szociológiai tanulmányt készíteni, mert
mindenki tudta, hogy hogyan áll a családja szénája. A fiatal házasok pedig
tudták a kötelességüket. A végtisztességet a közösség is igyekezett megadni,
mert a becsületben leélt élet jutalma, a tisztességes temetés.
Ha valaki a fájdalom
vagy a félelem hatása alatt, mert nem volt elég erős (a tanítványok sem voltak
felkészülve, maga az Úr Jézus mondja ezt szenvedése előtt), és ezért nem
vállalta a további küzdelmet, feladta az életet, a közösség fájó sebként
viselte el és helyet készített temetője sarkában az ilyennek is.
Egyszer
figyelmes lettem egy misézőpapra, mert a kánonban a halottakról szóló
megemlékezés szövegébe bemondta: „és
akik remény nélkül távoztak el ebből a világból”. A szöveg szíven ütött. A mise
végén megkérdeztem, miért is mondta ezt be. Csak ennyit mondott, tudod barátom,
édesapám így ment el. Értem – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.
Ismertem egy házaspárt,
akik nagyon szép életet éltek. A család gazdálkodott. Az erőszakos
kollektivizáláskor a férj nem állott be a kollektívbe. A hatalom bosszúból 40 km
körzetbe mérte ki szántóit és kaszálóit. Így akarták térdre kényszeríteni. Ő bírta a munkát, beadta a kivetett szolgáltatást. Három
szép gyerekük született, akiket az értékek tiszteletére neveltek. Iparkodtak, hogy a
rendszer elnyomása ellenére is tudjanak megélni. Gyapjúfésülő és fonógépet
szereztek és dolgoztak télen is. Édesapám nagyon tisztelte őket bátor kiállásukért.
Gyapjút fésültetni és fonatni odaküldött, néhányszor megfordultam
náluk. De egy nyáron
munkabalesetben meghalt a férj, az apa. A feleség nem adta fel a munkát,
hanem átvette
a munkatempót, dolgozott és tisztességesen nevelte gyermekeit. Néha,
betértem hozzuk, akkor szívesen megkínáltak egy kávéval, vízzel
vagy süteménnyel. Az özvegy nem ment férjhez, gyermekeit szerre
elrendezte. A változás után tovább is
intézte a gazdaságot, de visszafogottan. Egyszer a kórházban találkoztam
vele, ápolásra
szorult, gyermekei gondját viselték. Amikor annyira felgyógyult és haza került, akkor
otthon is meglátogattam. Köszönettel vette. Imádságos, példás asszony volt, aki
még megjelenésével is a szentmártoni jó lelkű nagynénémre emlékeztetett.
Egyedül élt a lakásban, eljárt a templomba, megvolt az imádkozó közössége, gyermekei
is felkeresték, néha a nyarat is ott töltötték. Egy Anna nap alkalmával Csíkba mentem
felköszönteni az édesanyámat és tőle későn indultam vissza szolgálati helyemre.
Vezetés közben eszembe jutott, hogy Anna nénit is, így hívták az özvegy nénit, fel kellene köszöntsem,
de nem volt nálam se csokoládé, se virág, és üres kézzel nem akartam bemenni hozzá.
Alig telt el három nap és közölték, hogy akire olyan tisztelettel
felnéztem, tragikus hirtelenséggel meghalt. A fájdalmak súlya alatt
összeomlott.
És azóta minden hasonló eset megrendít. Hiszem, hogy a mennyei
Atyánk végtelenül irgalmas és megbocsát. Hiszem, hogy Jézus Krisztus, aki vérét
ontotta a kereszten és megváltott bennünket, ő nem taszít el soha senkit magától.
Tudom, hogy a nem világos pillanatban, zavart elmével elkövetett cselekedetéért
a személy nem felelős. Mégis az az elmaradt Anna napi egy mondat beárnyékolja
lelkivilágomat. Mélyen szívembe íródtak Sík Sándor sorai: „Mit adjatok, ha adni
kívántok? – Egy kézszorítást, meg egy Miatyánkot.” Ha nincs virágunk, de legyen
egy jó szavunk és egy kézszorításunk. A magányosnak, a betegnek ez is elég, és az imádság, amit az Isten tud. Ez is kegyelem a kísértés órájában.
Ajánlom:
http://dkjozsef.blogspot.ro/2013/03/bolcs-torzsi-szokas.html
Ajánlom:
http://dkjozsef.blogspot.ro/2013/03/bolcs-torzsi-szokas.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése