Erdély legkorszerűbb temploma — Csíkszereda
gyöngyszeme
Helyszíni tudósítás két tételben
I..tétel
Óriási érdeklődés és
kíváncsi várakozás előzte meg a Makovecz Imre tervezte és Bogos Ernő kivitelezte,
jurta (nemezsátor) formájú, istenháza október 18-án történt ünnepélyes
fölszentelését Csíkszeredában. A Jakubinyi György érsek által végzett fölemelő
szertartáson, amely a hófehérre meszelt falakon kívül, a két torony közötti
főbejárat zárt ajtója előtt, váratlanul ránk köszöntött havas télben
kezdődött, Tamás József segédpüspökön kívül nagy számban jelen volt a
főesperesi kerületek papsága, a helybéli testvéregyházak egy-egy képviselője, a
román és a magyar kormány küldöttsége, az RMDSZ csúcsvezetősége, különféle
szervezetek tucatnyi megbízottja, a város polgármestere és a krisztushívők hatalmas
serege.
Darvas-Kozma József „templomot álmodó és föl is építő”
esperes-plébános rövid köszöntése, alkalmi versek elhangzása, a kulcsok
ceremoniális átadása, majd az új hajlék érsek úr általi „kinyitása”
után megszólaltak a (Magyarok Nagyasszonya, Szent István és Szent László nevét
viselő) harangok, és Isten népe a „lépjetek be az Úr házának kapuin
hitvallással, jöjjetek tornácaiba énekelve!” főpásztori felszólításra az
egyszerre föltárult három kapun bevonult az Úr házába. A víz megáldása, Isten
minden szentjének a segítségül hívása, a falak és a kerek márványoltár
krizmával való megkenése, a szent ereklyék abba való elhelyezése, a hajdani
áldozatok füstjét idéző tűz fellobbanása, illetve az eukarisztia közös
ünneplése már a falakon belül zajlott. A három nyelven felolvasott bibliai szövegek
nyomvonalán a templom jelentését és jelentőségét méltató főpásztori
igehirdetésben Isten maga szólt a sokasághoz. Az „élő” ember-templomoknak („Isten
temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek” 1 Kor 3,16) szükségük van az
őket rendszeresen közösségként összegyűjtő, „holt” anyagokból (kő, fa,
vas, tégla, cement) épült templomra is, amelyet a Hargita alatti székelyföldi
városban mostantól láthatatlan szellemi lények, Mihály, Gábor, Ráfáel és Uriel
angyalok (rézből megformált hatalmas méretű „alakjuk” az üvegkupolán
keresztül belülről is jól látható) védelmeznek, valamint a Nagyboldogasszony és a
magyar szentek.
Régi kalákaszellemről tanúskodó közös összefogás kézzelfogható
eredményeként mindössze két év alatt épült fel a küllemében tagadhatatlanul
szokatlan, ősmagyar motívumokat fölmutató istenháza. Mint csillogó ékszer
tündöklik „az Isten dicsőségére és a lelkek üdvére fölszentelt”
templom a hajdani, lebontott deszkatemplom helyén. A toronycsúcsok irányában szorosan
egymásba épülő öt-öt, összesen tíz masszív kereszt az eltelt tíz magyar
keresztény évszázadra emlékezteti az ilyen indoklással „millenniumi”-nak is
nevezett templom mindenkori látogatóját, amely istenházának a lelki természetű
alapjait az ügybuzgó esperes-plébános három fontos tényezőben: a (minden akadályt
legyőző) hitben, a (reményből táplálkozó) imádságban és a (lemondással járó)
áldozathozatalban jelölte meg.
A látványos ünnepséget berekesztő, az erkölcsi és anyagi támogatásokat
esetenként emlékéremmel és emléklappal is megköszönő szavait egy sokatmondó és
gondolatébresztő német mondattal fejezte be: Die Türme zwingen uns nach oben zu
schauen”. A tornyok arra késztetnek, hogy – időnként – fölfelé (is)
nézzünk!
II. tétel
Katolikus vallási életünkben a hit- és egyháztan valamint a gyakorlati
istentisztelet szorosan összetartoznak, s jól kimutathatóan hatnak is egymásra. Ebből
következően a liturgia helyszínének a megválasztását és kiképzését, valamely
templomnak a megtervezését és fölépítését, illetve annak célszerűségét és
milyenségét mindig a benne zajló szent cselekmény, maga „az esemény” és a
közösség élete határozza meg. Tagadhatatlan, hogy az eltelt két keresztény évezred
folyamán ezek tekintetében koronként más-más szempontok érvényesültek, és így
más-más hangsúlyt is kaptak az istentiszteleten belül az egyes elemek, részek.
Az ősegyház a liturgiát a közösség „közös”
istentiszteleteként értelmezte és élte is meg, amelynek mindig volt egy látható,
kiemelt vezetője. A vezető és a liturgián jelen levők viszont, akárcsak Jézus és
tanítványai az utolsó vacsora egyetlen termében, ugyanabban az egységes térben
gyűltek össze és helyezkedtek el. Idő teltével, sajnos, megváltozott ez a
„családiasnak” mondható kép, alaphelyzet. A liturgia végzése kizárólag
„a vezetők” kezébe került, ennek következtében az addigi egységes tér is
kettévált: egy kisebb területre, ahová csak a papok (klerikusok) léphettek be
(szentély) és egy nagyobb másik területre, amelyet a hívek (laikusok) foglaltak el.
Utóbbiak itt várták egyre növekvő vallásos tisztelettel a klerikusok által közölt
kegyelmeket, s így lassan a színpad és nézőtér kettős tagolódású látványa, s
nem az asztal körül megszülető közösség lett a hangsúlyos momentum, amellyel
kapcsolatban pedig Jézus így fogalmazott: „Ahol (ugyanis) ketten vagy hárman
összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)
Egészen világos, hogy az idézett jézusi megállapítás értelmében Istennek az
emberek közötti jelenléte nem magában az épületben (anyagában és kivitelezésében
bármilyen szép is legyen az!), hanem az ott összegyülekező közösségben valósul
meg. A Római Misekönyv Rendelkezései (a továbbiakban RMR) egyértelműen kimondják
ezt a 7-ik pontban: „Amikor bemutatjuk a szentmisét, amelyen a keresztáldozat
minden kor számára jelenvalóvá lesz, Krisztus valóságosan jelen van az ő nevében
egybegyűlt közösségben, a pap személyében, a saját szent igéiben, valamint
lényegileg és állandóan az eukarisztikus színek alatt”. Az RMR 58-ik
pontjában pedig ez áll: „Az összegyűlt közösségben mindenkinek joga és
kötelessége a tevékeny részvétel, különböző módon, kinek-kinek saját állapota
és szerepe szerint. Tehát: mindenki, akár a papok és a segédkezők, akár a hívek,
feladatuk végzése közben csak azt tegyék, de azt mind tegyék is meg, ami rájuk
tartozik”!
A II. vatikáni zsinat (1962-1965) előtti templomi életünkben nem a közösségi
élet, hanem a „rend” (ordo) megtartása, a külsőséges liturgikus
előírások (rubrikák) hajszálpontos követése volt talán a legfontosabb szempont.
Kispap koromban és még azután is jó ideig, emlékszem, búcsús ünnepségek terített
fehér asztalai mellett nagyon hevesen tudtak vitatkozni ezekről a nagyon aprólékos, de
végülis csak külsőségesnek számító előírásokról a papok. Ennek a szigorú
„rendnek” felelt meg az autóbusz utazóközönségéhez hasonlítható
elhelyezkedés is a templomokban. Az autóbuszban elöl ül a gépkocsivezető (ma már
legtöbbször külön, teljesen elzárt fülkében), s egymás mögött helyezkednek el az
utasok, s így az utazás során semmiféle kommunikáció nem lehetséges közöttük. A
gépkocsivezetőhöz hasonlóan a pap is háttal állt századokon át a híveknek, a
hagyományos oltár felé fordulva, a párbeszéd minden lehetőségét kizárva. Az
említett zsinat határozatai nyomán a megújított liturgiában ez az „autóbuszos
rend” gyökeresen megváltozott. A pap szembefordult a hívekkel (az
„utasokkal”), s nem latinul, hanem a keresztvetéstől anyanyelvükön kezdte
végezni a teljes szentmisét. Valóságos kopernikuszi fordulatot, korszakalkotó
változást jelentett ez az egyházunkban, amiért sok-sok korabeli értetlenkedés és
méltatlankodás után ma már utólag is csak hálásak lehetünk.
A változással—változtatással az annyira féltett „rend” sem borult
fel. Az RMR 257. pontjában ezt olvassuk: „Isten népe, amely a szentmisére
egybegyűlik, közösségi és hierarchikus jelleggel rendelkezik; ennek a különböző
szolgálatokban és különböző cselekményekben végig meg kell mutatkoznia az
ünneplés során. A szent épület tehát már belső elrendezettségében is
valamiképpen emlékeztesse az ott egybegyűlt közösségnek ezt a jellegét, biztosítsa
mindenkinek a neki kijáró helyet, és segítse elő kinek-kinek saját feladata kellő
végzését… A pap és a segédkezők a presbitériumban foglaljanak helyet, amely
kifejezi szolgálatukat, hogy tudniillik ki-ki a maga feladatát végzi: vezeti mint
elöljáró az imádságot, hirdeti Isten igéjét, illetve szolgál az oltárnál. Bár
mindezeknek a hierarchikus elrendezettséget és a feladatok különbözőségét kell
kifejezniük, mégis olyan belső és egybefonódó egységet kell képezniük, hogy
abból az egész szent nép egysége világosan kitűnjék. A belső tér és az egész
berendezés formája, szépsége mozdítsa elő az áhítatot és tükrözze az ünnepelt
misztériumok szentségét”.
Aki személyesen is ott volt 2003. október 18-án a csíkszeredai millenniumi
„centrális” templom fölszentelésén, élményszerű módon és
felejthetetlenül átélhette mindezt.
Jakab Gábor
Forrás:
http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/old/archiv03/0343/fuzer.htm
http://www.youtube.com/watch?v=JkJHfhajHUU
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése