Helyszíni tudósítás két tételben
I..tétel
Óriási érdeklődés és
kíváncsi várakozás előzte meg a Makovecz Imre tervezte és Bogos Ernő kivitelezte,
jurta (nemezsátor) formájú, istenháza október 18-án történt ünnepélyes
fölszentelését Csíkszeredában. A Jakubinyi György érsek által végzett fölemelő
szertartáson, amely a hófehérre meszelt falakon kívül, a két torony közötti
főbejárat zárt ajtója előtt, váratlanul ránk köszöntött havas télben
kezdődött, Tamás József segédpüspökön kívül nagy számban jelen volt a
főesperesi kerületek papsága, a helybéli testvéregyházak egy-egy képviselője, a
román és a magyar kormány küldöttsége, az RMDSZ csúcsvezetősége, különféle
szervezetek tucatnyi megbízottja, a város polgármestere és a krisztushívők hatalmas
serege.Darvas-Kozma József „templomot álmodó és föl is építő” esperes-plébános rövid köszöntése, alkalmi versek elhangzása, a kulcsok ceremoniális átadása, majd az új hajlék érsek úr általi „kinyitása” után megszólaltak a (Magyarok Nagyasszonya, Szent István és Szent László nevét viselő) harangok, és Isten népe a „lépjetek be az Úr házának kapuin hitvallással, jöjjetek tornácaiba énekelve!” főpásztori felszólításra az egyszerre föltárult három kapun bevonult az Úr házába. A víz megáldása, Isten minden szentjének a segítségül hívása, a falak és a kerek márványoltár krizmával való megkenése, a szent ereklyék abba való elhelyezése, a hajdani áldozatok füstjét idéző tűz fellobbanása, illetve az eukarisztia közös ünneplése már a falakon belül zajlott. A három nyelven felolvasott bibliai szövegek nyomvonalán a templom jelentését és jelentőségét méltató főpásztori igehirdetésben Isten maga szólt a sokasághoz. Az „élő” ember-templomoknak („Isten temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek” 1 Kor 3,16) szükségük van az őket rendszeresen közösségként összegyűjtő, „holt” anyagokból (kő, fa, vas, tégla, cement) épült templomra is, amelyet a Hargita alatti székelyföldi városban mostantól láthatatlan szellemi lények, Mihály, Gábor, Ráfáel és Uriel angyalok (rézből megformált hatalmas méretű „alakjuk” az üvegkupolán keresztül belülről is jól látható) védelmeznek, valamint a Nagyboldogasszony és a magyar szentek.
Régi kalákaszellemről tanúskodó közös összefogás kézzelfogható eredményeként mindössze két év alatt épült fel a küllemében tagadhatatlanul szokatlan, ősmagyar motívumokat fölmutató istenháza. Mint csillogó ékszer tündöklik „az Isten dicsőségére és a lelkek üdvére fölszentelt” templom a hajdani, lebontott deszkatemplom helyén. A toronycsúcsok irányában szorosan egymásba épülő öt-öt, összesen tíz masszív kereszt az eltelt tíz magyar keresztény évszázadra emlékezteti az ilyen indoklással „millenniumi”-nak is nevezett templom mindenkori látogatóját, amely istenházának a lelki természetű alapjait az ügybuzgó esperes-plébános három fontos tényezőben: a (minden akadályt legyőző) hitben, a (reményből táplálkozó) imádságban és a (lemondással járó) áldozathozatalban jelölte meg.
A látványos ünnepséget berekesztő, az erkölcsi és anyagi támogatásokat esetenként emlékéremmel és emléklappal is megköszönő szavait egy sokatmondó és gondolatébresztő német mondattal fejezte be: Die Türme zwingen uns nach oben zu schauen”. A tornyok arra késztetnek, hogy – időnként – fölfelé (is) nézzünk!
Katolikus vallási életünkben a hit- és egyháztan valamint a gyakorlati istentisztelet szorosan összetartoznak, s jól kimutathatóan hatnak is egymásra. Ebből következően a liturgia helyszínének a megválasztását és kiképzését, valamely templomnak a megtervezését és fölépítését, illetve annak célszerűségét és milyenségét mindig a benne zajló szent cselekmény, maga „az esemény” és a közösség élete határozza meg. Tagadhatatlan, hogy az eltelt két keresztény évezred folyamán ezek tekintetében koronként más-más szempontok érvényesültek, és így más-más hangsúlyt is kaptak az istentiszteleten belül az egyes elemek, részek.
Az ősegyház a liturgiát a közösség „közös” istentiszteleteként értelmezte és élte is meg, amelynek mindig volt egy látható, kiemelt vezetője. A vezető és a liturgián jelen levők viszont, akárcsak Jézus és tanítványai az utolsó vacsora egyetlen termében, ugyanabban az egységes térben gyűltek össze és helyezkedtek el. Idő teltével, sajnos, megváltozott ez a „családiasnak” mondható kép, alaphelyzet. A liturgia végzése kizárólag „a vezetők” kezébe került, ennek következtében az addigi egységes tér is kettévált: egy kisebb területre, ahová csak a papok (klerikusok) léphettek be (szentély) és egy nagyobb másik területre, amelyet a hívek (laikusok) foglaltak el. Utóbbiak itt várták egyre növekvő vallásos tisztelettel a klerikusok által közölt kegyelmeket, s így lassan a színpad és nézőtér kettős tagolódású látványa, s nem az asztal körül megszülető közösség lett a hangsúlyos momentum, amellyel kapcsolatban pedig Jézus így fogalmazott: „Ahol (ugyanis) ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)
Egészen világos, hogy az idézett jézusi megállapítás értelmében Istennek az emberek közötti jelenléte nem magában az épületben (anyagában és kivitelezésében bármilyen szép is legyen az!), hanem az ott összegyülekező közösségben valósul meg. A Római Misekönyv Rendelkezései (a továbbiakban RMR) egyértelműen kimondják ezt a 7-ik pontban: „Amikor bemutatjuk a szentmisét, amelyen a keresztáldozat minden kor számára jelenvalóvá lesz, Krisztus valóságosan jelen van az ő nevében egybegyűlt közösségben, a pap személyében, a saját szent igéiben, valamint lényegileg és állandóan az eukarisztikus színek alatt”. Az RMR 58-ik pontjában pedig ez áll: „Az összegyűlt közösségben mindenkinek joga és kötelessége a tevékeny részvétel, különböző módon, kinek-kinek saját állapota és szerepe szerint. Tehát: mindenki, akár a papok és a segédkezők, akár a hívek, feladatuk végzése közben csak azt tegyék, de azt mind tegyék is meg, ami rájuk tartozik”!
A II. vatikáni zsinat (1962-1965) előtti templomi életünkben nem a közösségi élet, hanem a „rend” (ordo) megtartása, a külsőséges liturgikus előírások (rubrikák) hajszálpontos követése volt talán a legfontosabb szempont. Kispap koromban és még azután is jó ideig, emlékszem, búcsús ünnepségek terített fehér asztalai mellett nagyon hevesen tudtak vitatkozni ezekről a nagyon aprólékos, de végülis csak külsőségesnek számító előírásokról a papok. Ennek a szigorú „rendnek” felelt meg az autóbusz utazóközönségéhez hasonlítható elhelyezkedés is a templomokban. Az autóbuszban elöl ül a gépkocsivezető (ma már legtöbbször külön, teljesen elzárt fülkében), s egymás mögött helyezkednek el az utasok, s így az utazás során semmiféle kommunikáció nem lehetséges közöttük. A gépkocsivezetőhöz hasonlóan a pap is háttal állt századokon át a híveknek, a hagyományos oltár felé fordulva, a párbeszéd minden lehetőségét kizárva. Az említett zsinat határozatai nyomán a megújított liturgiában ez az „autóbuszos rend” gyökeresen megváltozott. A pap szembefordult a hívekkel (az „utasokkal”), s nem latinul, hanem a keresztvetéstől anyanyelvükön kezdte végezni a teljes szentmisét. Valóságos kopernikuszi fordulatot, korszakalkotó változást jelentett ez az egyházunkban, amiért sok-sok korabeli értetlenkedés és méltatlankodás után ma már utólag is csak hálásak lehetünk.
A változással—változtatással az annyira féltett „rend” sem borult fel. Az RMR 257. pontjában ezt olvassuk: „Isten népe, amely a szentmisére egybegyűlik, közösségi és hierarchikus jelleggel rendelkezik; ennek a különböző szolgálatokban és különböző cselekményekben végig meg kell mutatkoznia az ünneplés során. A szent épület tehát már belső elrendezettségében is valamiképpen emlékeztesse az ott egybegyűlt közösségnek ezt a jellegét, biztosítsa mindenkinek a neki kijáró helyet, és segítse elő kinek-kinek saját feladata kellő végzését… A pap és a segédkezők a presbitériumban foglaljanak helyet, amely kifejezi szolgálatukat, hogy tudniillik ki-ki a maga feladatát végzi: vezeti mint elöljáró az imádságot, hirdeti Isten igéjét, illetve szolgál az oltárnál. Bár mindezeknek a hierarchikus elrendezettséget és a feladatok különbözőségét kell kifejezniük, mégis olyan belső és egybefonódó egységet kell képezniük, hogy abból az egész szent nép egysége világosan kitűnjék. A belső tér és az egész berendezés formája, szépsége mozdítsa elő az áhítatot és tükrözze az ünnepelt misztériumok szentségét”.
Aki személyesen is ott volt 2003. október 18-án a csíkszeredai millenniumi „centrális” templom fölszentelésén, élményszerű módon és felejthetetlenül átélhette mindezt.
Jakab Gábor
Forrás:
http://www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/old/archiv03/0343/fuzer.htm
http://www.youtube.com/watch?v=JkJHfhajHUU
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése