Fenyő a sziklán

Az ünnepi könyvhétre jelent meg az idén Kozma László Fenyő a sziklán című interjúkötete a Lucidus Kiadó gondozásában, melyben a szerző a Katolikus Egyház meghurcolt erdélyi közösségének II. világháború utáni múltjába vezeti vissza olvasóit.

A szerző, erdélyi papokkal folytatott beszélgetései nyomán kibontakozik az olvasó előtt a helytálló, a vértanúságig hűséges Egyház képe, amelynek az anyaországinál súlyosabb megpróbáltatásokon keresztül kellett Krisztussal közösségben hordoznia keresztjeit, amint Tamás József segédpüspök fogalmaz: „kettős kisebbségben” – románok közt magyarul, kommunista-ateista közegben hitvalló keresztényként.
A kötet bemutatja, miként élte át az erdélyi katolikus papság a Ceausescu-évtizedeket, miként bujdokolt a Securitate alattomos tevékenysége közepette, miként járta meg a diktátor börtöneit, miként vállalta a „boldog szenvedést” akár a keserű megalkuvással szemben. Rávilágít arra is, hogy mi módon győzött a székely kópéság és leleményesség néha a lelki terror fölött is, és a templomépítés, az ifjúsági evangelizáció tilalma dacára miként nőttek ki Isten házai és jövendő papjai, helytálló hívő közösségei Erdélyben és az elszakított szórványokban a hitből táplálkozó remény és szeretet bőségével. Rávilágít, miként éli meg ma is a keserves elszakítottságban folyamatos keresztútjait az erdélyi egyház.
Fenyő a sziklán – a címadás kifejező, valóságos és jelképes értelmű egyszerre. Ki ne találkozott volna az erdélyi tájat járva sziklával és a sziklán is megélő fenyő csodálatos látványával? Kozma László szimbolikus címadása mélyen bibliai fogantatású is: utalás arra az örök sziklaalapra, Szegletkőre, amelyre Egyházunk épül Krisztus által.
A kötetben hat papi életút elevenedik meg. A megszólítottak és megszólaltatottak: Tamás József, az egykori medgyesi, türi lelkipásztor, mai csíkszeredai segédpüspök; Léstyán Ferenc, az ’50-es években meghurcolt marosvásárhelyi plébános, a fordulat után gyulafehérvári püspöki helynök, tudós egyháztörténész; Daczó Árpád Lukács, az Esztelnekre, majd Csíksomlyóra internált ferences szerzetes, aki a legmélyebb nyomorból emelkedett a papi hivatásig, s aki a népi vallásosság megszállott kutatója lett, aki küzdelmes hivatásában geológiával, botanikával, csillagászattal is foglalkozott tudmányos szinten; Darvas-Kozma József, a száműzött, folyamatosan megfigyelt pap, a hős templomépítő, aki megküzdött Isten házának építésével a diktatúrában és fordulat éveiben is; Bodoni Árpád borbándi plébános, aki a maga frontján kemény küzdelmet folytató, helytálló és őrző vidéki papság példaképe lehet, s végül Kállay Emil, a székely gyökerekkel rendelkező piarista szerzetes, aki az Erdélyben nemrég újra megtelepedő rend képviselője, tevékeny szervezője.
A szerző az oral history manapság különösen is népszerű, a történelmi ismereteket egyéni elbeszélésekkel gazdagító módszerével térképezi fel az egyháztörténet e XX. századi sajátos, ma még eléggé feltáratlan területét, időszakaszát. A könyv minden megszólítottja érintett volt a diktatúra egyházüldöző, hitéletet felszámolni, az ellenálló papságot megtörni igyekvő szorításainak. Ugyanakkor hangot kap a kiadványban az a tény is, hogy Erdélyben „a kommunizmusnak a lelkekben nem volt olyan nagy a rombolása a papság köreiben, mint az anyaországban, ahol sokkal jobban tönkretették a vallásos életet, sőt még a magyar öntudatot is, mint itt.” Erdélyben a békepapi mozgalom sem tudott megerősödni. Ennek kétségtelenül egyik legfőbb okaként a bevezetőben emlegetett kettős kisebbségi léthelyzetet és az abban hit- és érdekközösségben élők egységét, összefogását kell látnunk, Márton Áron püspök és vértanú püspöktársai példaadásával az élen. A világháború után az erdélyi katolikus papságot megkísérelték rávenni a Rómától történő elszakadásra, az államegyházi státusz kialakítására, a hitéleti működés teljes lefokozására, a papság világnézeti átformálására (békepapi mozgalom), majd mikor mindez eredménytelennek látszott, valamennyi püspököt letartóztatták, s helyettük (mint Magyarországon is) az állam által kinevezett „megbízható papokat” igyekeztek állítani az egyházmegyék élére.
A válasz egyértelmű és egyenes volt az Egyház részéről: a püspökök – Márton Áron kivételével – vértanúhalált szenvedtek, és a papság soraiból is több százan viseltek hosszú börtönbüntetéseket. Az eredménytelenség nyomán az állam 1955-ben kénytelen volt Márton Áront kiengedni a börtönből, aki kiszabadulván hitvalló módon oldotta meg a békepapok sorsát is: bűnbánati cselekedeteket rótt ki, lelki gyakorlatokon kellett az érintett papoknak részt venniük, és annak keretében nyerhettek csak feloldozást. A püspök határozottan rendelkezett: „Ha részt vesz valaki olyan gyűlésen, amelynek kifejezett vagy tudott tárgya az Egyháztól való elszakadás, eretnekség vagy hitünknek és vallásunknak bármily módosítása, ’korszerűvé’ tétele: ipso facto az Apostoli Széknek különös módon fenntartott kiközösítésébe esik.”
A román kommunisták, a Securitate megbízottjai mindent elkövettek, hogy a vidéki alsópapságot, a szerzeteseket is megtörjék, lelkipásztori munkájukat ellehetetlenítsék. Kitűnik az életsorsokból, milyen hihetetlen sokoldalúság, páratlan szolgálni akarás áradt az üldözött ellenálló papságból. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, akivel előbb börtönök sorát járatták meg, majd az internálás évtizedei nehezedtek rá 1951-től 1970-ig az ősi Boldogasszony-kultuszt, a népi vallásosságot kutatva néprajzkutatóvá képezte magát, könyveket írt. Darvas-Kozma József plébános megtalálta a módját, hogyan lehet templomot építeni a régi, életveszélyes helyett az engedély megadása nélkül is titokban a diktatúra idején Maroskeresztúron.
A külső romlott falak mögött növekedett egyre a belső, a jövendő templom építménye. Az interjú óta megboldogult Léstyán Ferenc, akit az erdélyi templomok krónikásaként jegyez az egyháztörténet, elmondta Kozma Lászlónak, hogy a Megszentelt kövek – Erdély templomai című pótolhatatlan értékű monográfiáját negyven év kutatómunkájával készítette el, midőn állami nyomásra csíki működési engedélyét megvonták, s vidéki szórványközösségekbe helyezték. Bodoni Árpád borbándi plébánosnak, akinek már a papi indulása is kálváriajárás volt – Erdélyből a háborús front elől menekülvén öt jelölt társával a veszprémi börtönben Mindszenty József szentelte fel – lelkipásztori szolgálati helyein mezőgazdasági szakemberré képezte ki magát, hogy oldja a fenntartási, megélhetési nehézségeket, a paradicsomtermelésben jeleskedett.
A kötetnek optimista záróakkordja az erdélyi felmenőkkel rendelkező Kállay Emil piarista szerzetessel, volt rendfőnökkel készített beszélgetés, amelyben a piaristák 2007-es reményteljes erdélyi, csíkszeredai visszatéréséről olvashatunk.
Kozma László könyve amellett, hogy eddig feltáratlan, homályos egyháztörténelmi mozzanatokat világít meg, rendkívül olvasmányos, érzelemgazdag, hiteles képet ad az erdélyi katolikus néplélek, a vallási hagyományok gazdagságáról is.
Toldi Éva/Magyar Kurír