Meghallgatni Istent – Mustó Péter könyve a belső imáról

Mustó Péter arra biztat, hogy ne elgondoljuk, hanem tapasztaljuk meg a hit dolgait. A jezsuita szerző gyakorlati eligazítást ad a belső imához.

Ha csak az információ mennyiségét nézzük, akkor jól láthatjuk, hogy ma sokkal több tudással rendelkezünk, mint régebben. Ám ha jobban utánagondolunk, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez az ismeretmennyiség meglehetősen felszínes. Ahhoz, hogy az életünk során megtanultak valódi tudássá, esetleg bölcsességgé válhassanak, egész egzisztenciánkkal kell a világot – és legfőképpen az Istent – megragadnunk. Ehhez pedig elsősorban arra van szükség, hogy „teljesen jelen tudjunk lenni”, ahogy Mustó Péter fogalmaz Csendben születik az élet – A belső ima tapasztalata című könyvében. A kötet a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és a L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg.

Ha valaki felületesen közelít a meditációhoz, első kérdése az lehet: Ez nem valami olyasmi, ami elsősorban a keleti vallások jellemzője? A szerző még az elején világossá teszi, hogy a keresztény szemlélődés alapja a teológia azon megállapítása, hogy Isten számára csak a jelen létezik, mely magában foglalja a múltat és a jövőt. Amikor keresztény meditációról beszélünk, akkor ebben, vagyis Isten jelenlétében szeretnénk elmerülni. Ehhez természetesen testi és lelki részünket egyaránt alkalmassá kell tennünk az isteni valóság befogadására. Mindenképpen áldozatot kell érte hoznunk, másképpen biztosan nem fog menni. Ki kell lépnünk a mindennapi élet sodrából és távolságot kell tartanunk életkörülményeinktől. Helyet kell keresnünk, ahol csendben lehetünk. Kipihenten kell nekikezdenünk, mert a belső ima gyakorlása nem kikapcsolódás. De a legfontosabb, hogy meditációnkra szánjunk elég időt.

A jezsuita szerző könyve nem elméleti fejtegetéseket tartalmaz. Arra biztat, hogy ne elgondoljuk a hit dolgait, hanem tapasztaljuk meg. Ezért elsősorban gyakorlati eligazítást ad ahhoz, hogy mit és hogyan kell tennünk. Leírja, miként alakítsuk ki a megfelelő testhelyzetet, hogyan szabályozzuk légzésünket. Ezután következhet a figyelem gyakorlása –, mert a „meditációban a figyelmet tanuljuk” – majd a képek segítségül hívása és az érzések átalakítása. Előbbi azért fontos, mert a valóságot képekben érzékeljük. Ennek segítségével kell tudnunk elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek szeretnénk. Az érzelmekre figyelés pedig nem érzelgősséget jelent. Sokkal inkább azt, hogy a „valóságtól érintettek vagyunk”. De nem szabad érzelmeinkben sem elveszni, sem elnyomni azokat. Hagyni kell, hogy segítsenek bennünket a gyógyulásban.

Talán nem véletlen, hogy a kötet közepére került az Áthoszi Szeráfim atya hészükhaszta imamódjának kifejtése, kommentálása. A hészükhia tulajdonképpen a lélek megbékélése a belső ima által. Szeráfim atya azt tanácsolja, hogy imádkozzunk úgy, mint a hegy, a pipacs, a madár és az óceán. Imádkozzunk úgy, mint Ábrahám. De elsősorban úgy, mint Jézus. A hegy a biztos alapot jelenti, a pipacs azt jelzi, hogy az élőnek a fény felé kell fordulnia. Az óceán a háborgó felszín alatt rejlő nyugodt mélységet jelképezi, a madarak éneke pedig a szívből fel-feltörő szavakra utal. Ábrahám fohászában közbenjárt az emberekért. Jézus imája pedig az Atyával meglévő bensőséges kapcsolatból fakad.

Manapság az ember – még ha keresztény is – sokszor azt gondolja, birtokolja a világot, és valamiképpen Istent is. A meditáció gyakorlása megtaníthat arra, hogyan nyíljunk meg annak, ami több nálunk. Az is korunk jellemzője, hogy tevékenységünk szüntelenül valamilyen cél felé tör, és ha ezt elértük, már neki is veselkedünk a következőnek. A belső imában azonban nem akarunk elérni semmilyen célt. Csak meg akarjuk hallgatni Istent.

Baranyai Béla/Magyar Kurír