Mailáth Gusztáv Károly érsek 1940 - dr. Csipak Lajos beszéde

1940. év nagyhetének első napján Erdély nagy apostolának csodálatos, nemes szíve megszűnt dobogni. Ma harangjaink zengő szavának az élet győzel­méről, húsvét reggelének diadaláról kellene szólnia és íme, Erdély harangjai sírnak, zokogó fájdalomról beszélnek, hiszen ravatalon fekszik édes atyánk, legmaradandóbb alkotásának, a Regnum Marianum-nak templomában. Körül állja e ravatalt a katolikus ma­gyarságnak színe-java, .... csak mi nem lehetünk ott, nem csókolhatjuk még egyszer áldó és áldott kezét, akik Hozzá legközelebb állottunk. Oh, hogy szeretne ott lenni Erdély minden katolikus fia, mennyire növeli szívünk fájdalmát, hogy drága hamvait nem fogadhatja kebelébe Erdélynek földje, nem menetel­hetnek koporsója után erdélyi gyermekeinek és hívei­nek ezrei!

Több, mint 4 éve már, hogy 40 évi páratlan főpásztori, apostoli munkásság után itt kellett hagynia szeretett egyházmegyéjét, elbúcsúztattuk már elégszer, készültünk már erre a fájdalmas elválásra és mégis szívünkbe markolt az első rádióhír, mely halálát je­lentette. Nem a nagy püspök, a nagy ember halálának döbbenete fogott el bennünket, hanem minden erdélyi katolikus magyar szív azt a fájdalmat érezte, amit édes atyjának halálakor érezhetett.

Most még csak Erdély könnyei omlanak, imái szállanak az egek Urához, hogy megköszönje Neki nagy ajándékát, hogy nekünk adta a szent, lán­goló buzgalmú püspököt, most még nem akarjuk fel­mérni ennek az apostoli munkásságnak nagyságát, most még fátyolosak a szemeink, hogy meglássuk e csodálatos életnek szépségét, most még sokkal túl- csordultabb a szívünk, mintsem, hogy Mailáth érsek alakját tudnók megrajzolni, portréját élesen megvilá­gítani. És nincs is erre szükség! Ki ne találkozott volna Vele legalább egyszer életében: Ki tudná elfelej­teni azokat a csodálatos kék szemeket, amelyek­kel lelkébe belenézett, azt a biztató mosolyt, amellyel beteget, szenvedőt, elkeseredett, sötét lelkeket tudott ismét visszahozni az életreménynek, azt a behízelgő, zengő hangot, amellyel Istenről, Krisz­tusról, Oltáriszentségről beszélt, azt a varázslatos közvetlen derűt, ami csak a szenteknek lehet sajátja, ami azonnal láttatta, hogy ezzel az ember­rel Isten lelke jár a földön. Mindnyájunknak van legalább egy Mailáth-élménye; mind­nyájunk lelkében kialakult valami Majláth kép és ezt semmi más leírásért el nem hagyjuk. Le­gyen szabad itt emlékezzünk éppen a Csíki Lapok Mailáth-jubiláris számára, amikor 1937. május 1-én a 40 éves püspöki múlt emlékére 40, — jórészt csíki katolikus férfit szólaltattunk meg, hogy beszéljenek a nagy püspökkel való találko­zásukról. Emlékeznek-e még azokra az emléke­zésekre? Férfiak, akik soha azelőtt nem szólaltak meg, milyen ékesen szólók lettek! Hogy áradt a szív, hogy ömlött a szó! Kaleidoszkópszerűségükben is mily egységesen tudott kialakulni a Mailáth-portré!

Az édes, bizalmas, rajongó szeretet és nem a tudatos stíluskészség vitte a sorokat véső tollakat és mégis önkéntelenül is milyen valóságszerűvé vált, milyen egységessé cizellálódott a rövid 8 oldalon a Mailáth-fotografia! 

Mailáth G. K. téren arcépe

Ismétlésekbe bocsátkozzunk, idézzünk tényeket, amiket mindenki ismer? A szürke adatok enyhíthetik-e fájdalmunkat, adhatnak-e Mailáth érsek nagyságához csak egy könyöknyit is?... Aligha tudhatta a fiatal 33 éves komá­romi plébános, Mailáth gróf, hogy micsoda ter­het vesz a vállaira, amikor mint kinevezett erdélyi püspök először lépi át 1897-ben egyházmegyéje határát. Ez az egyházmegye a régi Magyaror­szágnak is legnehezebb, legfáradságosabb missziós területe volt. Területe egy egész ország nagyságával ért föl és ez a föld annyi nehézséget rejtegetett magában. Primitív közlekedési utai, hegy-völgyes szakadékos tájai, klímájának zordsága, lakosságának sokrétűsége, amely annyira megosztott fajilag, vallásilag, felemészthették volna még a legerősebb szervezetet is. És a nagyratörő, buzgó főpapot éppen ez fogta meg, hogy itt a püspöknek nem parádéznia, hanem dolgoznia kellett. És ha zord volt a klíma, primitívek a közlekedési viszonyok, szegény a talaj és a nép, — de mennyire parlag volt az a lelki világ, amelyet feltörni, Isten számára megnyerni volt a püspöknek életprogramja. A templomok üresek, a férfiszív elfordulva az Istentől, az intelligencia a liberalizmus és nemzetközi szabad­kőművesség karjaiban, amely hitét szégyelli — ez a kietlen világ fogadja az új püspököt. De nem retten vissza! Nincsen egyházmegyéjének olyan elrejtett zuga, ahova el ne jutna. És a lelkiség után szom­jazó nép tódul utána, megtelnek ismét a templomok, érzi a tömeg, hogy apostol jár közöttük: Megújul Erdélyben a katolikus élet. Templomok öltöznek új ruhába, uj templomok, iskolák épülnek, sokszor éppen a bőkezű püspöki Maecenás fejedelmi adományaiból. Feltűnik ismét a katolikus hitnek szépsége, lassanként büszkén viselik a tömegek az addig szégyellt katolikus jelzőt. Nehezebb a munkája az intelligens katolikus szívek meghódításában. Pedig tudja azt, hogy elvész a nép, amelynek romlott, vallástalan az in­telligenciája! Mennyire kemény, makacs tud lenni a tudatos, gyakorlati katolikus életet nem élő férfiszív! Hiszen még maradtak közöttünk ilyenek Mailáth püs­pök 40 éves küzdelmes munkája után is. Látta ezt a nagy püspök, azért fordult egész szeretetével az ifjúság felé, ezért vetette magát apostoli buz­gósággal a diák-pasztorációra. Új nemzedéket a régi kiélt, a XIX. század vallástalan, materialista, liberális, szabadkőműves, éppen azért romlott intelli­gencia helyébe, ez lesz életének főprogramjává. Végtelen szeretettel közeledik a diáklélek felé. Ő ér­tette meg először e serdülő, kamaszkor nagy vajúdá­sait. A férfivá érés nehéz éveiben egész szívével, tudásával melléjük áll ezeknek a szegény, kiállhatat­lan, gyötrődő, vergődő kamaszoknak, hogy megszeret­tesse velük a szép, tiszta életet. Tudja, hogy aki meg tudja fékezni az ösztönök erejét, aki fel tud kapasz­kodni a tiszta férfiúság ormaira, annak lelkében ki­virágzik a hit és Istenszeretet is. E lelkek megnye­réséért történik minden: a végnélküli gyóntatások, a négyszemközti ráhatások, a szenvedélyes apostoli utak, a diákpasztorációs, kimerítő levelezés. — A magyar katolicizmus történetének megírójára vár a feladat, hogy tüzetesen megjelölje, kifejtse és lemérje e mun­kásság eredményeit, annyit azonban már mi is tudunk, hogy a XX. század elei nagy katolikus restauráció munkájában helye mindjárt ott van a lánglelkű és szent Prohászka Ottokár mellett. Nagysága az idők folyamán csak nőhet. Sajnos, voltak és ma is vannak, akik nem akarták és nem akarják meg­látni e kivételes nagyság és érték szépségét, akik előszeretettel szeretik kihegyezni az emberi természet­tel velejáró apró gyengeségeket és szeplőket, akik tekintetükkel a földön járnak és így nem tudják meg­látni a fellegekbe vesző hegyormokat.

Nekünk nem ennek a kivételes nagyságnak el­vesztése fáj, hanem az, hogy 1940 március hó 18-án olyan csodálatosan meleg szív szűnt meg dobogni, amilyen még ezen az erdélyi földön nem volt, amilyen még az embertestvér felé nem tárult ki. Ha volt gyöngesége, akkor csak az az egy volt, hogy nagyon tudott szeretni, a szeretetnek valóságos tékozlója volt. Eltékozolta vagyonát? ... Nekünk adta. Fölemésztette életerejét? ... Érettünk tette. Nappalai és éjjelei, munkája és imája mind a miénk voltak. Magának csak a szenvedéseket, a gyötrelmet és aggodalmat hagyta meg. Grófi életet élt, püspöki fönségben és kényelemben járt? ... Mondhatja ezt va­laki? ... 40 esztendőn át mindenkinek mindene volt, olyan püspöktípust alakított ki, amilyen addig nem volt, de amilyenné azóta minden püspök válni akar.

De kell, hogy a mi fájdalmunk mélyebb, emléke­zésünk megilletődöttebb legyen! Büszkeséggel tölt el bennünket az a tudat, hogy itt, a katolikus Csíkban a legjobban kinyílt a szíve, bennünket szeretett legjobban. 1898-ban első főpásztori útja ide vezetett a csíksomlyói Mária lábaihoz s attól kezdve nem volt év, hogy néha többször is el ne jött volna hű­séges csíki katolikusai közé. Megérezte, hogy szent ez a föld és neki itt kell küzdelmes munkájához erőt gyűjtenie. Mennyire szerette ennek a földnek minden szépségét: fenyőkoszorús hegyeit, selymesfüvű völgyeit, csodáshatású vizeit, levegőjének kristály tisztaságát, ragyogását és ózonját... De ez a nép is nagyon megszerette őt. Hogy mentek utána bérmautain, csókolták kezét és ruhája szegélyét! Így tódulhattak Krisztus után az éhező, igére, jóságra, vigasztalásra és szeretetre vágyó tömegek, amikor bejárta Galilea tájait „mindenütt jót cselekedvén”. Az volt a vágya, hogy itt pihenjen meg hűséges székelyei között, hogy valamelyik kicsi falucskában érje a halál, egyszerű csíki székely asszonyok ültessenek virágot sírjára és mondjanak el egy Miatyánkot lelke üdvös­ségéért. 

A jó Isten másképpen akarta. Emlékezete azonban ezen a földön mindörökre fennmarad. Oda fog kerülni a székely legendavilágba... Itt járt kö­zöttünk valaki, gróf volt, nagy úr lehetett volna, de leszállott közénk a magasságokból, kiüresítette önma­gát egészen érettünk, szegénnyé lett, hogy minket gazdaggá tegyen... Mehetett volna másfelé is, hívták, várták és ő velünk maradt, mert halálig szeretett bennünket.

Székely harangok, sírjátok el a székely nép fájdalmát, csíki fenyvesek, a szelek szárnyán küldjé­tek el ennek a földnek üzenetét, a budapesti kripta nagy halottjának: Mailáth Püspök atyánk nevét és hűséges szeretetét nem fogjuk elfelejteni soha... soha ! 

Dr. Csipak Lajos

Csíki Lapok, 1940. március 24.