1940. év nagyhetének első napján Erdély nagy apostolának csodálatos, nemes
szíve megszűnt dobogni. Ma
harangjaink zengő szavának az élet győzelméről, húsvét reggelének diadaláról
kellene szólnia és íme, Erdély harangjai sírnak, zokogó fájdalomról beszélnek,
hiszen ravatalon fekszik édes atyánk, legmaradandóbb alkotásának, a Regnum
Marianum-nak templomában. Körül állja e ravatalt a katolikus magyarságnak
színe-java, .... csak mi nem lehetünk ott, nem csókolhatjuk még egyszer áldó és
áldott kezét, akik Hozzá legközelebb állottunk. Oh, hogy szeretne ott lenni
Erdély minden katolikus fia, mennyire növeli szívünk fájdalmát, hogy drága
hamvait nem fogadhatja kebelébe Erdélynek földje, nem menetelhetnek koporsója
után erdélyi gyermekeinek és híveinek ezrei!
Több, mint 4 éve már, hogy 40 évi
páratlan főpásztori, apostoli munkásság után itt kellett hagynia szeretett
egyházmegyéjét, elbúcsúztattuk már elégszer, készültünk már erre a fájdalmas
elválásra és mégis szívünkbe markolt az első rádióhír, mely halálát jelentette.
Nem a nagy püspök, a nagy ember halálának döbbenete fogott el bennünket, hanem
minden erdélyi katolikus magyar szív azt a fájdalmat érezte, amit édes atyjának
halálakor érezhetett.
Most még csak Erdély könnyei
omlanak, imái szállanak az egek Urához, hogy megköszönje Neki nagy ajándékát,
hogy nekünk adta a szent, lángoló buzgalmú püspököt, most még nem akarjuk felmérni
ennek az apostoli munkásságnak nagyságát, most még fátyolosak a szemeink, hogy
meglássuk e csodálatos életnek szépségét, most még sokkal túl- csordultabb a
szívünk, mintsem, hogy Mailáth érsek alakját tudnók megrajzolni, portréját
élesen megvilágítani. És nincs is erre szükség! Ki ne találkozott volna Vele
legalább egyszer életében: Ki tudná elfelejteni azokat a csodálatos kék szemeket,
amelyekkel lelkébe belenézett, azt a biztató mosolyt, amellyel beteget,
szenvedőt, elkeseredett, sötét lelkeket tudott ismét visszahozni az
életreménynek, azt a behízelgő, zengő hangot, amellyel Istenről, Krisztusról,
Oltáriszentségről beszélt, azt a varázslatos közvetlen derűt, ami csak a
szenteknek lehet sajátja, ami azonnal láttatta, hogy ezzel az emberrel Isten
lelke jár a földön. Mindnyájunknak van legalább egy Mailáth-élménye; mindnyájunk
lelkében kialakult valami Majláth kép és ezt semmi más leírásért el nem
hagyjuk. Legyen szabad itt emlékezzünk éppen a Csíki Lapok Mailáth-jubiláris
számára, amikor 1937. május 1-én a 40 éves püspöki múlt emlékére 40, — jórészt
csíki katolikus férfit szólaltattunk meg, hogy beszéljenek a nagy püspökkel
való találkozásukról. Emlékeznek-e még azokra az emlékezésekre? Férfiak, akik
soha azelőtt nem szólaltak meg, milyen ékesen szólók lettek! Hogy áradt a szív,
hogy ömlött a szó! Kaleidoszkópszerűségükben is mily egységesen tudott
kialakulni a Mailáth-portré!
Az édes, bizalmas, rajongó szeretet és nem a tudatos stíluskészség vitte a
sorokat véső tollakat és mégis önkéntelenül is milyen valóságszerűvé vált,
milyen egységessé cizellálódott a rövid 8 oldalon a Mailáth-fotografia!
Ismétlésekbe bocsátkozzunk, idézzünk
tényeket, amiket mindenki ismer? A szürke adatok enyhíthetik-e fájdalmunkat,
adhatnak-e Mailáth érsek nagyságához csak egy könyöknyit is?... Aligha tudhatta
a fiatal 33 éves komáromi plébános, Mailáth gróf, hogy micsoda terhet vesz a
vállaira, amikor mint kinevezett erdélyi püspök először lépi át 1897-ben egyházmegyéje
határát. Ez az egyházmegye a régi Magyarországnak is legnehezebb, legfáradságosabb
missziós területe volt. Területe egy egész ország nagyságával ért föl és ez a föld
annyi nehézséget rejtegetett magában. Primitív közlekedési utai, hegy-völgyes
szakadékos tájai, klímájának zordsága, lakosságának sokrétűsége, amely annyira
megosztott fajilag, vallásilag, felemészthették volna még a legerősebb
szervezetet is. És a nagyratörő, buzgó főpapot éppen ez fogta meg, hogy itt a
püspöknek nem parádéznia, hanem dolgoznia kellett. És ha zord volt a klíma,
primitívek a közlekedési viszonyok, szegény a talaj és a nép, — de mennyire parlag
volt az a lelki világ, amelyet feltörni, Isten számára megnyerni volt a
püspöknek életprogramja. A templomok üresek, a férfiszív elfordulva az
Istentől, az intelligencia a liberalizmus és nemzetközi szabadkőművesség
karjaiban, amely hitét szégyelli — ez a kietlen világ fogadja az új püspököt.
De nem retten vissza! Nincsen egyházmegyéjének olyan elrejtett zuga, ahova el
ne jutna. És a lelkiség után szomjazó nép tódul utána, megtelnek ismét a
templomok, érzi a tömeg, hogy apostol jár közöttük: Megújul Erdélyben a katolikus
élet. Templomok öltöznek új ruhába, uj templomok, iskolák épülnek, sokszor
éppen a bőkezű püspöki Maecenás fejedelmi adományaiból. Feltűnik ismét a
katolikus hitnek szépsége, lassanként büszkén viselik a tömegek az addig
szégyellt katolikus jelzőt. Nehezebb a munkája az intelligens katolikus szívek
meghódításában. Pedig tudja azt, hogy elvész a nép, amelynek romlott,
vallástalan az intelligenciája! Mennyire kemény, makacs tud lenni a tudatos, gyakorlati
katolikus életet nem élő férfiszív! Hiszen még maradtak közöttünk ilyenek Mailáth
püspök 40 éves küzdelmes munkája után is. Látta ezt a nagy püspök, azért fordult
egész szeretetével az ifjúság felé, ezért vetette magát apostoli buzgósággal a
diák-pasztorációra. Új nemzedéket a régi kiélt, a XIX. század vallástalan,
materialista, liberális, szabadkőműves, éppen azért romlott intelligencia
helyébe, ez lesz életének főprogramjává. Végtelen szeretettel közeledik a
diáklélek felé. Ő értette meg először e serdülő, kamaszkor nagy vajúdásait. A
férfivá érés nehéz éveiben egész szívével, tudásával melléjük áll ezeknek a
szegény, kiállhatatlan, gyötrődő, vergődő kamaszoknak, hogy megszerettesse
velük a szép, tiszta életet. Tudja, hogy aki meg tudja fékezni az ösztönök
erejét, aki fel tud kapaszkodni a tiszta férfiúság ormaira, annak lelkében kivirágzik
a hit és Istenszeretet is. E lelkek megnyeréséért történik minden: a végnélküli gyóntatások, a négyszemközti ráhatások, a szenvedélyes apostoli
utak, a diákpasztorációs, kimerítő levelezés. — A magyar katolicizmus történetének megírójára vár a feladat, hogy
tüzetesen megjelölje, kifejtse és lemérje e munkásság eredményeit, annyit
azonban már mi is tudunk, hogy a XX. század elei nagy katolikus restauráció munkájában
helye mindjárt ott van a lánglelkű és szent Prohászka Ottokár mellett. Nagysága
az idők folyamán csak nőhet. Sajnos, voltak és ma is vannak, akik nem akarták
és nem akarják meglátni e kivételes nagyság és érték szépségét, akik
előszeretettel szeretik kihegyezni az emberi természettel velejáró apró
gyengeségeket és szeplőket, akik tekintetükkel a földön járnak és így nem
tudják meglátni a fellegekbe vesző hegyormokat.
Nekünk nem ennek a kivételes nagyságnak
elvesztése fáj, hanem az, hogy 1940 március hó 18-án olyan csodálatosan meleg
szív szűnt meg dobogni, amilyen még
ezen az erdélyi földön nem volt, amilyen még az embertestvér felé nem
tárult ki. Ha volt gyöngesége, akkor csak az az egy volt, hogy nagyon tudott szeretni, a szeretetnek
valóságos tékozlója volt. Eltékozolta
vagyonát? ... Nekünk adta. Fölemésztette életerejét? ... Érettünk tette. Nappalai és éjjelei,
munkája és imája mind a miénk voltak. Magának csak a szenvedéseket, a
gyötrelmet és aggodalmat hagyta meg. Grófi életet élt, püspöki fönségben és
kényelemben járt? ... Mondhatja ezt valaki? ... 40 esztendőn át mindenkinek
mindene volt, olyan püspöktípust alakított ki, amilyen addig nem volt, de
amilyenné azóta minden püspök válni akar.
De kell, hogy a mi fájdalmunk
mélyebb, emlékezésünk megilletődöttebb legyen! Büszkeséggel tölt el bennünket
az a tudat, hogy itt, a katolikus Csíkban a legjobban kinyílt a szíve, bennünket szeretett legjobban.
1898-ban első főpásztori útja ide vezetett a csíksomlyói Mária lábaihoz s attól kezdve nem volt év, hogy néha
többször is el ne jött volna hűséges csíki katolikusai közé. Megérezte, hogy
szent ez a föld és neki itt
kell küzdelmes munkájához erőt gyűjtenie. Mennyire szerette ennek a földnek minden szépségét:
fenyőkoszorús hegyeit, selymesfüvű völgyeit, csodáshatású vizeit, levegőjének
kristály tisztaságát, ragyogását és ózonját... De ez a nép is nagyon megszerette őt. Hogy mentek utána
bérmautain, csókolták kezét és ruhája szegélyét! Így tódulhattak Krisztus után
az éhező, igére, jóságra, vigasztalásra és szeretetre vágyó tömegek, amikor
bejárta Galilea tájait „mindenütt jót cselekedvén”. Az volt a vágya, hogy itt pihenjen meg hűséges székelyei
között, hogy valamelyik kicsi falucskában érje a halál, egyszerű csíki székely
asszonyok ültessenek virágot sírjára és mondjanak el egy Miatyánkot lelke üdvösségéért.
A jó Isten másképpen akarta. Emlékezete azonban ezen a földön mindörökre
fennmarad. Oda fog kerülni a
székely legendavilágba... Itt járt közöttünk valaki, gróf volt, nagy úr
lehetett volna, de leszállott közénk a magasságokból, kiüresítette önmagát
egészen érettünk, szegénnyé lett, hogy minket gazdaggá tegyen... Mehetett volna
másfelé is, hívták, várták és ő velünk maradt, mert halálig szeretett bennünket.
Székely harangok, sírjátok el a
székely nép fájdalmát, csíki fenyvesek, a szelek szárnyán küldjétek el ennek a
földnek üzenetét, a budapesti kripta nagy halottjának: Mailáth Püspök atyánk nevét és hűséges
szeretetét nem fogjuk elfelejteni soha... soha !
Dr. Csipak Lajos
Csíki Lapok, 1940. március 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése