A karácsonyban éppen a lényege a legsérülékenyebb: a szeretet.
Hétköznap könnyebb szeretni. Ma ezt jobban, holnap azt, ahogy az élet
sodrása adja. Akit kicsuktunk tegnap, ma még kárpótolhatjuk. Akit ma
észre se vettünk, holnap nyájasan meglapítgathatjuk a hátát, „helló…”
Megbocsátható a szórakozottságunk, a mulasztásaink pótolhatók.
Elnézzük, ha hanyagolnak, megértjük, „nem volt rá
idő”. Az egymásnak juttatott morzsákért is hálásak vagyunk, hiszen
muszáj rohanni (remélhetően nem mókuskerékben), fölgyorsult minden,
pereg a nyelvünk, a szótagok egymásba akadnak, meresztgetjük a
szemünket, széles mozdulattal nyomatékosítjuk: „ Figyelj hát, ember!
Sietek.” Ajándékot se várunk, már egy kókadt hóvirág is jólesik… A
kötelező látogatásokat beosztjuk: heti félóra a szülőkre, ugyanannyi a
nagyira, csak havonta. Jóéjtpuszi a gyereknek, gyorsan lezavart
„házastársi ölelés”. SMS-üzenet az exnek, aktuális ügyekben. A kollégák
névnapját, a „főnökét” észben tartjuk, ellenfeleinket csak megindokolva
szidalmazzuk, tárgyilagossá szelídítjük a gyűlöletet. Tudunk ám mi
szeretni!
Ez a jobbik eset, ha van családunk. Ha nincs, elhisszük a havernak,
hogy barát. A televíziót előléptetjük partnerré. Nem érünk rá tűnődni.
Bepalackozzuk, dugóval lezárjuk a szomorúságot. Munka van, feladat
feladat hátán. A hajsza hatásos kábítószer. Minden napra előírt
túlélőprogram mozgat. Már az udvariasság is szeretetnek minősül, a
szimpla, pletykaéhes kíváncsiság őszinte érdeklődésnek látszik. Ki lehet
bírni a hétköznapokat a felületes szeretettel.
De aztán – nincs pardon – jön az ünnep. S minden ünnepek közt a
legbőkezűbb és egyben legsóvárabb: a Szent Karácsony. Az Este. Amikor
hosszú vajúdás után felsír a Gyermek: jövendő sorsát siratja; majd
elnyugszik, és a lehető legnagyobb szeretetet, áldozatból szeretni, a
világnak felkínálja. Az eddig így-úgy féken tartott szeretetvágy elönti a
fázó lelket, jeget olvaszt, és egyszerre a csorbítatlan teljességre
áhítozik; a hiányt önzéssel akarja betölteni. Kerítést húz a fény köré:
legyen együtt a család. Csak a család. Az egész család. Fölrémlik a múlt
idők emléke.
A széttöredezettség nélküli nagycsalád. A közös gyertyagyújtás. Mert
ma már az a gyakoribb, hogy valakinek az együttlétből kényszerűen ki
kell válnia, mert várják, valahol máshol. A férj megy az első asszonynál
hagyott gyerekhez, vagy az előző férj viszi el a gyerekeket… Az anyós
is egyedül van, a telefonban csupa szemrehányás. Az unokát igényli a
vidéki após. Pótnagyszülők versengenek: kim a fontosabb? De
féltékenységük miatt nem lehet egyszerre meghívni őket… Szét kell
választani az egységet. Beosztani, ki, mikor, hova…
S a szeretetre szomjas ember megkérdi, miért én? Miért én
alkalmazkodjam? Az osztozás tudata megsebzi a szívet. Az igazi szeretet
próbatétele lesz ez az este: az szeret erősebben, aki képes elengedni
azt, akit szeret – hogy az adhasson a szeretetéből másnak is. Ahol
nagyobb a szükség, oda kell menni. Emberfeletti igyekezet; nem mindig
sikerül. Nem Istennek (bár Istentől) születtünk a Földre, ezért a
legfelső Irgalom gyengeségünket megbocsátja. De legalább ismerjük fel:
van Minta a követésre. Egy-egy, még anyagi burokban élő szerettünk még
távol maradhat, de aki már innen kiröppent, ezen az estén – hívó
szavunkra – visszajön.
A magányos léleknek nincs más vigasza: a „láthatatlan társaság” szegény-magunkat a „láthatónál” irgalmasabban, „színről színre” szereti.
A magányos léleknek nincs más vigasza: a „láthatatlan társaság” szegény-magunkat a „láthatónál” irgalmasabban, „színről színre” szereti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése