Az új út tenné lehetővé

Valami újat akarunk, de kikkel és mivel? A magunk semmi és bűnös mivoltával? Egy a kérdés: „Változhatatlanok-e az emberek, átalakíthatatlanok, javíthatatlanok? Vagy ellenkezőleg: megemberiesülhet, megszent-ülhet, megistenülhet-e az ember? A felelet félelmetesen fontos. Egész sorsunk ebben a kérdésben van!” – írja Giovanni Papini. Mindnyájan félünk attól, hogy kiszakadjunk megszokott világunkból. Előre borzadunk attól, hogy a sors egyszer „kifog” minket is a családból, az iskolából, a munkahelyről és végül a lakóhelyről. Ez nem baj, ha Isten fog ki, mert a hivatás által új, teljesebb életbe emel át. Az önmagunkból kilépésre, ezáltal az önmagunkra találásra hív a kinyilatkoztató Isten. 

Három ember boldog megrendüléséről szólnak a mai szentírási olvasmányok. Izaiás próféta látomásban pillantotta meg a háromszorosan Szentet (Iz 6,1-2a, 3-8); Pál apostolnak titokzatosan megjelent a Feltámadott (1Kor 15,1-11); Péter pedig a csodálatos halfogás révén élte át, hogy közel az Isten (Lk 5,1-11). Mindhármuk reagálása azonos: félelem és gyönyör, megrendültség és meghittség, kibeszélhetetlen és mégis valóságos rádöbbenés az Úr nagyságára és a maguk semmi és bűnös voltára. A látomás és a csoda megrendítette őket, életüket már másképpen folytatták.

Mindenki számára a legnagyobb élmény, amikor Isten belenyúl az életébe. Ilyenkor mindenki megrendül, és nem képes úgy megtenni a következő lépést, ahogyan eredetileg akarta. Ettől kezdve valami vagy minden másképpen folytatódik életében, mert felemelte, új utakra indította őt a látomás, a megélt csoda, és teljesebb emberként folytatta az életet. Az efféle tapasztalás mindig a személyiség kiteljesedését szolgálja, első sorban az ember megtérését.

A megtérés, mint minden más, a vággyal kezdődik. Vágyódni a jó, az igaz, a szép és a szent vagyis a tökéletes után. Ezeket a vágyakat Isten a teremtéssel minden ember természetébe bekódolta. Ha egyesek úgy vélik, hogy nem volt ilyenben részük, az azért van, mert nem vezették el őket a személyes istenélmény felismerésére (1Sám 3,9k). Éppen ezért mindenki, aki ragaszkodik Istenéhez, megtapasztalja ezt az istenélményt (Ady, Az Úr érkezése). 

Akik hajlandók a valódi szeretetre, azoknak fokozatosan, új és új villanásokban megmutatja magát Istenünk. Egyre inkább megtapasztalják közelségét, édességét (Mt 17,4), így haladnak előre fokról-fokra egy titokzatos istenismeretben. 

Az Úr szeret bennünket, ezért akar velünk újra és újra találkozni, egyre szorosabbra fűzni köztünk a szálakat az imádság, a szentáldozás, a prédikáció, egy-egy eseményben vagy a természet ölén. Ez a bennünket mennyre érlelő folyamat feltétele, hogy figyelő legyen bennünk a lélek egymásra, a világra és akkor megmutatja magát Isten. 

Ha figyelni tudnánk, akkor tettre készek is lennénk, akkor barátaink is lennének, éreznénk, hogy van valakink, hogy van még szeretet a világon. És ez a lelki készenlét, az új út tenné lehetővé, hogy közel férkőzzék hozzánk az Isten.

„Evezz a mélyre és vessék ki a hálótokat halfogásra!” Lk 5,4.

D-K. J.