Felnőtt bérmálkozóknak

Kedves Felnőttek! Kedves Hívek! Ha van olyan felnőtt, aki még nem bérmálkozott és szeretne bérmálkozni, azoknak ajánlom az alábbi három témát a felkészülésre. Tisztelettel kérem, hogy szándékukat jelentsék be a plébánián.

I. Miért bérmálkozunk?

Cél: A bérmálkozókat helyes szándékra vezetni. 

Minden ember, amikor valamire elhatározza magát, felteszi magának a kérdést: „Miért teszem ezt?” „Miért van nekem erre szükségem?”. És ezután számot vet: „Mit kell tennem, hogy ezt a célt elérjem?”. Pl. pályát választ magának: „Miért akarok én orvos, vagy géplakatos lenni?”, „Mit kell tanulnom, milyen tulajdonságokat kell magamban kialakítanom, hogy jó orvos, vagy jó géplakatos lehessek?”  

A bérmálás szentségét akarjátok felvenni. Azért vagytok itt, hogy erre előkészüljetek.

Az első kérdés tehát, amit fel kell vetnünk, s amit elsősorban mindenki fel kell, hogy tegyen magának: „Miért akarok bérmálkozni?” „Miért van szükségem a bérmálásra?”

Azért, mert  komolyan veszem a vallásos életet, felnőtt keresztény akarok lenni.
Aki imádkozik, templomba jár, szentségekhez járul, tudja, hogy a bérmálás is egy szentség, szent dolog, amelynek a felvételére elő kell készülni. Meg kell gyónni, tiszta lélekkel kell felvenni.

Meg kell tanulni, mi is ez a szentség, de mindenekelőtt azt, hogy miért vesszük fel.

-Minden szentségnek, így a bérmálás szentségének is, ha igazi öntudattal vesszük fel, valami változást kell bennünk előidéznie, valami újat, többet kell nekünk adnia. Ezért vesszük fel a szentségeket, ezért van szükség rájuk.  Az említett változás, pedig bizonyos kötelezettségeket szül, amelyeknek eleget kell tennünk. Pl. mindenki látott már keresztelést. A keresztség szentségében létrejött változás az, hogy a megkeresztelt gyermek megszabadulva az eredeti bűntől (Ádám bűnétől) Isten gyermekévé és az Anyaszentegyház tagjává válik. A megkeresztelt egyén kötelessége- Istengyermekségéből kifolyólag- pedig az, hogy hite szerint éljen, ami annyit jelent, hogy mindenben Krisztus tanítása és példája szerint kell élnie.

De tekintettel arra, hogy amikor megkereszteltek bennünket még öntudatlanok voltunk és a keresztséggel járó kötelezettségeinkről semmit sem tudtunk ezért szüleink vállalták ezeket helyettünk. Éppen ezért a pap, amikor a templomban fogadja a gyermekkel érkező szülőket és keresztszülőket, a következőket mondja: „Nektek, akik gyermekeitek számára a keresztséget kéritek, kötelességetek lesz úgy nevelni őket, hogy hitük szerint éljenek. Vállaljátok-e ezt a kötelességet?”. És ők vállalják. Megkeresztelésünk óta szüleink igyekeztek úgy-, ahogy eleget tenni annak, amit megígértek. Hitoktatásra küldtek, ahol megtanultuk a keresztény ember kötelességeit. Az előáldozás előtt megfogadtuk, hogy mint igazi keresztények ellene mondunk a bűnnek és a gonoszlélek csábításainak megígérvén, hogy mindig hű gyermekei leszünk a katolikus Anyaszentegyháznak. De akkor, még gyerekfejjel keveset értettünk mindebből: azt tettük, ugyanis amit szüleink és nevelőink mondottak nekünk.

Most, mint serdülők vagy éppen felnőttek, már önállóan gondolkodunk, és így mi magunk határozzuk meg, hogy hogyan akarunk élni, és hogy hogyan akarjuk rendezni a vallásos életünket. 

Itt az ideje, hogy öntudatosan szembenézzünk a keresztény élettel, ami egyáltalán nem könnyű. A keresztény élet rengeteg önfegyelmet kíván, hogy ne mindenben a magunk hasznát, kényelmét keressük, hanem az Úr Jézus példája szerint törekedjünk másoknak is segíteni és így hitünk szerint élve eleget tegyünk a megkeresztelt egyén kötelezettségeinek. Mivelhogy az Úr Jézus példája szerint élni valamint Őt követni  egyáltalán nem könnyű, (Aki engem követni akar, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen engem- Lk. 9,23) ezért Krisztus maga elrendelte a bérmálás szentségét, hogy általa megerősítsen bennünket az öntudatos keresztény életben. Ezért a latinban confirmationak nevezik, ami megerősítést jelent. Ez a megerősítés pedig a SZENTLÉLEK közreműködésével történik.

A változás, tehát amelyet a bérmálás szentsége idéz elő bennünk, az nem más, mint a lelki megerősödés a Szentlélek kegyelme által. 
A bérmálás ugyanakkor az Egyház közösségéhez való tartozásban is megerősít, hogy segíteni tudjuk testvéreinket a hitben és a vallásos életben. Aki a bérmálás szentségében részesedett az már nagykorúvá vált a keresztény életben, Ezért szokás nevezni még a keresztény nagykorúság szentségének is. 
A megbérmált ember kötelessége pedig - keresztény nagykorúságából kifolyólag - közreműködni a kapott Isteni kegyelemmel, azáltal, hogy öntudatos keresztény akar lenni az élet minden területén. (Isten megerősítette őt, abban, hogy hite szerint éljen, de neki is akarnia kell ezt.)

A keresztény nagykorúsításra, a bérmálásra készülnünk kell.

1) Elsősorban felújítjuk és szűkség szerint kiegészítjük azt, amit a keresztény életről tudnunk kell. Itt nemcsak újabb ismeretek szerzéséről van szó, hanem arról is, hogy hogyan használjuk fel azokat mindennapi életünkben.

2) Közben igeliturgiával, imádsággal próbáljuk közelebb hozni magunkhoz Isten világát, különösen magát a Szentlelket, hogy Isten egy olyan valaki legyen számunkra, akivel minden nap találkozunk. (Benne élünk, mozgunk és vagyunk. ApCsel 17,28).

Azért bérmálkozunk, hogy a Szentlélek erejével eltelve öntudatos keresztényekké váljunk és így eleget tegyünk a keresztség szentségéből fakadó kötelességeinknek, amelyeknek eddig a szüleink próbáltak eleget tenni azáltal, hogy igyekeztek úgy nevelni bennünket, hogy hitünk szerint éljünk. 

A bérmálkozó EMBERKE csak négy betűből áll:

Érteni akarja az evangéliumot, a kinyilatkoztatást;

Öntudatossá akar válni;

Tanúságot akar tenni Krisztusról, és

Áldássá akar lenni. A közösség javát akarja szolgálni.

Azért bérmálkozunk:

- hogy a Szentlélek segítségével mélyebben tudjuk érteni a kinyilatkoztatott igéket,

- hogy öntudatos keresztényekké váljunk, vagyis az elképzelhetetlenül teljes életet, a kegyelemben gyökerező szentháromságos, közösségi életet tudjuk élni,

- hogy felnőtt és tanúságtevő keresztényekké váljunk,

- hogy hitünk szerinti élettel, áldássá legyen bennünk mindaz a jó, amit keresztségünk óta szüleink és keresztszülők, valamint az egyházközösség értünk tettek. (Katolikus Egyház Katekizmusa, a továbbiakban KEK 1303).

II. Keresztség és bérmálás

Cél: Megmutatni a keresztséget, mint egész keresztény életünk alapját és a két szentség összefüggését.

A két szentség közti kapcsolatot valamikor az is mutatta, hogy a keresztséget és a bérmálást egyszerre szolgáltatták ki. A keresztelés után a püspök rátette kezét a megkereszteltre, megkente fejét krizmával, megjelölte homlokát a kereszt jelével, békecsókot adott neki. Az új liturgikus rendelkezések szerint ma is, ha felnőttek keresztelkednek, keresztelkedés után mindjárt meg is bérmálják. Ma is bérmáláskor a bérmálkozók megújítják keresztségi fogadásaikat, és az Egyház óhajtja, hogy lehetőleg a keresztszülők legyenek a bérmaszülők is.

I. Azt mondottuk, hogy a bérmálás megerősíti és tökéletesíti bennünk mindazt, amit a keresztség megkezdett. De mi történt velünk a keresztségben, mit művelt bennünk ez a szentség?

Mindannyian tudjuk, hogy azért kereszteltek meg bennünket, hogy megszabaduljunk az eredeti bűntől, amelybe születtünk, s bejuthassunk a mennyországba. Tudjuk még, hogy a keresztség által keresztények valamint a Katolikus Anyaszentegyház tagjai lettünk. Némelyik talán arról is hallott, hogy a keresztség keresztény életre kötelez.

Röviden azt mondhatjuk, hogy a keresztség egyrészt új viszonyt teremt köztünk és az Isten, Krisztus, az emberek, az Egyház valamint a Szentlélek között. Másrészt pedig bizonyos kötelezettségeket, feladatokat ró ránk.

1)      Új viszony Istennel, Krisztussal, embertársainkkal, az Egyházzal valamint a Szentlélekkel

a)      Új viszony Istennel

Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, ő hívott minket létre, életre. A keresztség által gyermekei lettünk.

Úgy néz reánk, és úgy szeret minket, mint gyermekeit, akkor is, amikor nem érdemeljük meg. A szülő általában hálátlan, rossz gyermekét is szereti, aki nem törődik vele, sőt szégyent hoz rá. Néha azonban belefárad és kitagadja, sőt megátkozza szívtelen gyermekét. (Egy öregasszony a vonatban, akit öregségében egyik gyermeke sem akar befogadni…) Isten nem tud nem szeretni minket. Azt mondhatja a profétával: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az anya? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttjétől? S még ha az megfeledkezhetnék is, én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd a tenyeremre rajzoltalak.” (Iz. 49,15) Úgy irányítja gondviselésével életünket, hogy elérjük a vele való örök egyesülést, amelye most nem értünk és ezért nem is becsülünk eléggé. Gondviselését szépen fejezi ki a 138. Zsoltár, amelyet minden évben hallunk a feltámadási szertartásban. Minden bajunkban és gondunkban mellettünk van, csak azt várja, hogy hozzáforduljunk.

A megkeresztelt ember lelkében a megszentelő kegyelem által különleges módon jelen van az Isten, vagyis a teljes Szentháromság.

b)      Új viszony Krisztussal

A keresztség által részesülünk Jézus Krisztus megváltásában. Szent Pál ezt így fejezi ki: Krisztus halálában keresztelkedtünk meg, hogy vele együtt feltámadjunk. Az ősszülők bűne miatt az egész emberiség elveszítette az istengyermekséget, vele a megszentelő kegyelmet és a mennyországot. Krisztus az Ő önfeláldozásával kiengesztelte Istent és mindezt visszaszerezte nekünk.

A keresztség megtisztít minden keresztség előtti bűntől és a bűnnel járó büntetésektől, megadja a megszentelő kegyelmet és erőt ad, hogy eredményesen harcoljunk a bennünk maradt bűnös hajlamokkal és a gonoszlélek kísértéseivel. Ezt jelképezi a keresztvízzel történő leöntés, a keresztelés előtti exorcizmus valamint a katekumenek olajjal történő megkenése.

A Szentírás és az Egyház ezt úgy fejezi ki, hogy új életet ad, krisztusi életet ajándékoz nekünk: „Mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal. 3, 27). Az ösztönös ember életének középpontjában saját maga áll, a maga érdeke, kényelme, erényei. A krisztusi ember mindenben Krisztus példáját nézi: mit tenne Ő most a helyemben és mint Krisztus mindenben azt keresve, mi az Isten akarata. A keresztségben Krisztus barátaivá sőt testvéreivé fogad minket és egészen nekünk ajándékozza magát: az érdemeit, Istenfiúi életét. (Neki köszönhetjük, hogy Isten gyermekei lehettünk.) Ismét Szent Pál szavaival élve „a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők, minden a tietek. Ti azonban Krisztusié vagytok.” (1 Kor. 3,22) Vagyis a keresztség által egészen Krisztushoz tartozunk.

c)      Új viszony az emberekkel

Az önző ember a másik emberben vetélytársat lát, akivel harcolnia kell az érvényesülésért, a jobb pozícióért,        

az anyagi előnyökért. A keresztény ember azonban a másik emberben a saját testvérét látja, akit segítenie kell a földi boldogulásban és Istenhez jutásban, akit Krisztus példája és meghagyása szerint úgy kell szeretnie, min saját magát.

d)      Új viszony az Egyházzal

A keresztség az Egyházba sorol be. A Szentírás szerint az Egyház Krisztus titokzatos teste és ezáltal az Egyház folytatja Krisztus üdvözítő munkáját: Istenhez vezetni az embereket. Az Egyház őrzi és hirdeti Krisztus tanítását, az Evangéliumot. Szentségeivel megszenteli az embereket és törvényeivel, intéseivel Istenhez vezet minket.

Jogunk van anyai gondoskodásához, tanításához, szentségeihez. Jogunk van ahhoz, hogy résztvegyünk  a szentmisében, a szentségekhez járuljunk és megkapjuk az Egyház áldásait.

e)      Új viszony a Szentlélekkel

A keresztség a Szentlélekkel is összekapcsol, templomai leszünk.

2)      A keresztséggel járó kötelezettségek

a)      Istengyermekeihez méltó élet

A kereszténység, mint kiválasztottság az Egyházatyák tanítása szerint méltóság. Nagy Szent Leó figyelmeztet: „Ismerd fel méltóságodat, oh keresztény ember és miután az isteni természet részese lettél, méltatlan életmóddal ne térj vissza a régi alacsonyságba.” Ha egy értelmetlen gyermek a sárban fetreng, vagy egy közember megrészegedik és botrányt csinál, senki sem botránkozik meg, de ha ezt egy közismert vezető ember vagy egy tanult, képzett ember teszi, mindenki megbotránkozik.

A keresztény ember bűne mindig súlyosabb. Őt Isten magához emelte s ő hűséget fogadott Krisztusnak. Amikor vétkezik hálátlan szószegő, megveti Isten barátságát.

b)      Prófétai, papi és királyi küldetésnek eleget tenni

A keresztség Krisztus küldetésében részesít. Az Egyház tanítása szerint Krisztusnak hármas küldetése volt: prófétai, papi és királyi.

Mint próféta Isten üzenetét hirdette az embereknek: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumban” (Mt. 1,15) .

Mint pap bemutatta Atyjának a legkedvesebb áldozatot: önmagát áldozta fel a keresztfán és imádságával is közbenjár értünk Istennél.

Mint király nemcsak a világmindenség Ura volt, hanem a világot elsősorban az embereket, tanításával és engedelmességének példájával visszavezette Istenhez.

Minden keresztény próféta. Ezért a kereszténynek öntudatos hitével és keresztény életével tanúságot kell tennie az emberek előtt Istenről.

Mindnyájan papok vagyunk olyan értelemben, hogy Istennek kell szentelnünk mindennapi életünket: munkánkat, családi életünket, gondjainkat, szenvedéseinket és embertársaink őszinte szolgálatát.

Mindnyájan királyok vagyunk, amennyiben Isten nekünk adta ezt a földi világot, amely a bűn által elszakadt Tőle és amit nekünk kell visszavezetni Hozzá.

c) Teljesíteni az Egyházzal szembeni kötelezettségeket             

Az Egyházhoz hűségesen kell ragaszkodnunk ugyanakkor igyekeznünk kell, hogy ne hozzunk Rá szégyent méltatlan életünkkel.

Szükséges, hogy részt vegyünk az Egyház feladatában: Istenhez vezetni az embereket. Ezt is öntudatos keresztény életünkkel tesszük, bátor hitvallásunkkal, embertársainkért végzett imádságainkkal, az emberszeretet gyakorlásával, szenvedéseinknek és áldozatos lemondásainknak másokért való felajánlásával.

II. De hogyan erősíti meg bennünk a bérmálás mindazt, amit, a keresztség elkezdett?    A bérmálkozás kegyelmi erőt és a Szentlélek segítségét adja, hogy felismerjük, vállaljuk, és véghez is vigyük keresztény mivoltunkból származó feladatainkat.

1) A bérmálás megerősíti bennünk az Istenhez tartozást. Mélyebb, közvetlenebb ismeretet ad Istenről, főképpen Istennek irántunk való szeretetéről. Mert csak a Szentlélek ismeri Isten mélységeit (Thomas Merton elbeszélése a „Hétlépcsős hegyben”, hogyan értette meg a Szentháromságot a cubai mise alatt).

2) A bérmálás felébreszti bennünk a keresztény öntudatot. A világias humanista gondolkodású Aeneas Sylvius Piccolomini – II. Pius, amikor pápává választják, rádöbben, hogy mit jelent a pápaság és egészen megváltozik, és teljesen a török elleni küzdelemnek valamint az Egyház reformjának szenteli magát.

Nem elég hogy eleget teszünk a vallási formaságoknak, hogy valahogy megmeneküljünk a kárhozattól, hanem ugyanakkor a tökéletes keresztény életre is törekednünk kell. A LG 39. pontja szerint: „Az Egyházban mindenki meghívást kap az életszentségre, az apostol szava szerint. Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek (1 Tessz 4, 3) ... Akik dolgoznak magával a munkával nemesítik személyiségüket... A munkával Krisztust kövessék, hiszen ő is dolgozott mind kézműves... Legyenek tehát tevékenyek ők is a szeretetben, örvendezve a reménységben és hordozva egymás terhét, éppen mindennapi munkájukkal emelkedjenek egyre magasabbra és apostoli életszentségre”.

3) A bérmálás a karizmák, a Szentlélek adományainak a szentsége. Az Egyházban való meghívása mellett, a Szentlélek mindenkinek ad valami külön tehetséget, ösztönzést, amivel az Egyházat, a közösséget szolgálja. Szent Pál beszél erről az 1 Kor 12-ben: A lelki adományok különfélék. A megbízatások is különfélék. a Lélek ajándékai ki-ki azért kapja, hogy használjon vele. Egyik ugyanis a Lélektől a bölcsesség adományát kapja, a másik a tudomány adományát kapja ugyanattól a Szentlélektől, a harmadik pedig a hitet kapja ugyanabban a Lélekben.

A rendkívüli adományokon kívül, amelyekről az apostol beszél vannak egyszerűbb kegyelmek is, amelyek hasznosak a közösségben. Összetartani a közösséget, megérteni, bátorítani másokat, nem hátrálni a nehézségekben, talpra esetten megfelelni a hit vagy a keresztény életelvek ellen felhozott nehézségekre, stb. Mindezeket azért kapjuk, hogy keresztény testvéreinknek hasznára legyünk velük. S az ítéletkor Isten, ahogy a talentumokról szóló példabeszéd tanítja, számon kéri tőlünk, hogy hogyan használtuk fel őket.

4) A bérmálás szentsége öntudatosítja bennünk, hogy Isten jelen van lelkünkben. Ha keressük őt, nem kell messze mennünk, csak magunkba kell szállnunk. A bérmálás képessé tesz, hogy felismerjük a Szentlélek munkáját saját lelkünkben és a világban és így követhessük az ő indításait.

Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a bérmálás nem automatikusan műveli mindezeket bennünk. Kérnünk kell a kegyelmet, fel kell készülnünk rá, hogy tudjuk elfogadni és felhasználni. Krisztus csak azokon segített, akik hittek a hatalmában és segítségét kérték: „Mit tegyek veletek?” kérdi a vakoktól (Mt 20, 32). „Hiszitek-e, hogy tudok valamit tenni veletek?” kérdi egy másik alkalommal (Mt 9, 28).

Az apostolok Krisztus meghagyása szerint tíz napon átimádkozva várták a Szentlelket. Mi is csak úgy remélhetjük, hogy eljön közénk, és igazi keresztényekké alakít minket, ha állhatatosan kérjük és ha mi is, igazán akarunk teljes értékű keresztények lenni.  

**

  

III. A bérmálás szentsége 

Cél: Megérteni a bérmálás szentségét, keresztény életünkben való helyét és jelentőségét.

Lássuk ezek után, hogy mi is a bérmálás szentsége, amelyet fel akarunk venni. A katekizmus szerint minden szentség valamilyen külső cselekmény, valamilyen jel, amelyet Jézus Krisztus rendelt, s amely által megszentelő kegyelmet ad nekünk, vagy ha ez már megvan, akkor növeli bennünk. Az ember nemcsak lélek, hanem test is, ebben a földi érzékelhető világban él. Ezért szüksége van arra, hogy érzéseit, gondolatait, lelki élményeit érzékelhető módon is kifejezhesse. Krisztus a mindennapi emberi életet vette magára, és ezért a szentségi jeleket is a mindennapi életből választotta: víz, kenyér, bor, olaj, stb.

1)   A szentség külső cselekmény. A keresztségben vízzel mossák le a keresztelendő fejét, a szentkenetben olajjal kenik meg a beteg homlokát és kezeit, a felszentelésnél a püspök a felszentelendő fejére teszi a kezét, és közben mondják, hogy ez miért történik: megkeresztelek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében stb. Ez a külső cselekmény jelzi, mutatja, hogy közben mi megy végbe a lelkünkben. Isten tisztára mossa azt a bűntől, kegyelmével megerősíti a betegeket, hogy lelki haszonnal viseljék betegségüket, hatalmat ad a papoknak a papi szolgálat végzésére. Ezért mondjuk, hogy a szentség jel, jelzi s ugyanakkor meg is adja a belső kegyelmet. A szentség tehát a belső kegyelem külső valós jele.

Kegyelmet csak Isten adhat, ezért szentséget csak ő rendelhet. A hét szentséget, amit az Egyház használ, mind ő rendelte.

Miért van szükség a szentségekre és miért van éppen hét szentség?

Mert Krisztus ennyit rendelt – felelhetjük rá. De a krisztusi rendelésnek van valamilyen oka, vagy alapja. A szentségek azért vannak, hogy megszenteljék életünk fontosabb fordulatait. A keresztség a születés, az életbe való belépés, a szentkenet a minket próbára tevő súlyos betegséget, az egyházi rend és a házasság az élethivatást, amelyet választottunk, a bűnbocsánat hogy helyreállítsa bennünk azt, amit a bűnnel elrontottunk, az oltáriszentség hogy naponta vagy legalább időközönként kegyelmi erőt adjon ahhoz, hogy magunkat és egész életünket Istennek szenteljük.

Szentséget felvenni azt jelenti, hogy az életünk egyik fontos fordulópontjában magát a kegyelemben átadó Istennel találkozunk, és Isten szeretetének üdvözítő erejét tapasztaljuk magunkban.

2)   A bérmálás is egy fontos életfordulót szentel meg. Kiléptünk a gyermekkorból és elkezdtünk önállóan gondolkozni és cselekedni. Készülünk, hogy belépjünk az életbe, vagy már benne is vagyunk. Most dől el, most kell eldöntenünk, hogy mit tartunk meg a gyerekkori vallásos életből. Istennel vagy Isten nélkül akarjuk-e leélni az életünket? A döntés nem könnyű. A mai élet nem segíti vallásosságunkat. Bennünk is dolgozik az emberi önzés, a szenvedélyek. A bérmálás segít, hogy helyesen döntsünk. Vállaljuk a hittel és a vallásos élettel járó kockázatot. Csak ne odázzuk el a döntést: „Hogy majd.” Bérmálási ígéreteink ne legyenek üres szavak, amelyeket elmondunk, mint a színész a maga szerepét, hanem adjuk bele egész magunkat.

A megváltó Jézus Krisztus embersége szerint, akkor kapta a Szentlelket, amikor megkeresztelésével megkezdte messiási működését. Ahogy az evangélium leírja: „Amint feljött a vízből látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszállt rá” (Mk 1, 10). Amikor először beszél hazájában, a názáreti zsinagógában ezekkel a szavakkal kezdi: „Az Úr Lelke van rajtam, mert felkent engem, elküldött hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, stb...” (Lk 4, 18). Az apostolok akkor kapják a Szentlelket, amikor meg kell kezdeniük az evangélium hirdetését, ahogyan Krisztus meghagyta nekik: mikor a Lélek leszáll rátok, erőben részesülők, úgyhogy tanúságot tesztek rólam Jeruzsálemben, meg egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig. (Ap Csel 1, 8). A mi feladatunk öntudatos hitünkkel és keresztény életünkkel tanúságot tenni a világ előtt Krisztusról, és ehhez a nehéz feladathoz kapjuk a bérmálásban a Lélek kegyelmét.

A bérmálás tehát szentség. Meg van a külső jel, a cselekmény. A püspök a bérmálkozó fejére teszi a kezét, és közben Krizával megkeni homlokát ezekkel a szavakkal: Vedd a Szentlélek ajándékának a jelét. A megkenés jelzi, hogy közben a Szentlélek az ő kegyelmének olajával felkeni, megerősíti lelkünket.

3) Mikor rendelte Krisztus ezt a szentséget? Más keresztény testvéreink, akinél ez a szentség nincsen meg azt mondják, hogy nem szentség, csak egy egyházi szertartás. Krisztus főként az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédében ismételten megígéri apostolainak a Szentlelket: „Még sok mondanivalóm volna, nem vagytok azonban elég erősek hozzá. De amikor eljön Ő, az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16, 12). Az első pünkösdkor Jézus teljesíti ígéretét: a Szentléleknek az apostolok lelkében való áradása külső jelekkel történik: szélzúgással és tüzes nyelvekkel. A zúgás jelképezi az erőt, amit kapnak, a fényes nyelvek a világosságot, hogy megértsék Krisztus szándékát és tanítását. A nyelvek jelképezik a készséget és a tehetséget az evangélium hirdetésére.

Az apostolok kézföltétellel adják a Szentlelket a híveknek. Így van ez Szamariában, ahol Fülöp diakónus által megkereszteltekre Péter és János imádkozás után ráteszik kezüket, s azok megkapják a Szentlelket. (Ap Csel 8, 14-17). Így csinálja Szt. Pál Efezusban. (Ap Csel 19, 5-6). Így néz ki a bérmálás az apostoli korban. Látjuk, hogy külön szentség. Szamariában Fülöp keresztel, az apostolok bérmálnak, Efezusban mindkettőt Pál apostol végzi, de előbb megkereszteli a megtérteket, azután következik kézföltétellel a Szentlélek közlése. A II.-III. sz.-ban kézföltétel mellett illatos olajjal is megkenik a bérmálkozók fejét, és olyan fontosnak tartják ezt a szentséget, hogy a III. sz.-ban Szt. Hüppollitusz tanúsága szerint az újonnan kereszteltek addig nem imádkozhattak együtt a hívekkel, amíg a bérmálás is meg nem történt. Csak azután vehettek részt a szentmisében és az áldozásban. A bérmálást mindjárt a keresztelés után végezték.

4) Ki szolgáltathatja ki ezt a szentséget? Az első századokban minden városnak volt püspöke, és ha olykor a keresztelésben a papok is segítettek a kézrátételt és a bérmálást mindig a püspök végezte. Mikor a falvak is kezdtek megtérni, és nem volt minden egyházközségben püspök, kétféle gyakorlat alakult ki: Keleten a bérmálás együtt maradt a keresztséggel, és így a bérmálást a keresztelő pap végzi. Nyugaton a bérmálás elvált a keresztségtől és így még ma is a püspöknek van fenntartva.

A római katolikus egyházban a püspök bérmál. Ő az apostolok utóda, akinek a szenteléssel nyert hatalma az apostoloktól származik. Az ő személye biztosítja, hogy ugyanaz történik a bérmálásban, ami az apostolokkal az első pünkösdkor. Ugyanazt a Szentlelket, ugyanazokat a lelki adományokat kapjuk. A Szentlélek ajándékairól, majd a Szentlélekkel kapcsolatban beszélünk. Ezenkívül a püspök az egész egyházmegye tulajdonképpeni lelkipásztora, a papok az ő helyettesei, és segítői.

Természetesen kivételek is vannak. A pápák megengedték a bérmálást azoknak az egyházmegyei főpásztoroknak is, akik nem felszentelt püspökök. XII. Pius pápa felhatalmazta a plébánosokat, hogyha valaki halálosan beteg, és még nincsen megbérmálva, azokat megbérmálhatják. Amikor pedig 1971-ben bevezették a bérmálás új, mostani szertartását VI. Pál pápa engedélyt adott, hogy amikor sok a bérmálkozó a püspökök más papokat vehessenek maguk mellé, akik őket a bérmálásban segítsék, és hogy azokat, akik felnőtt korban veszik fel a keresztséget, a keresztelő pap a keresztelés után meg is bérmálja.

5) Ki veheti fel a bérmálás szentségét? Amint láttuk az első századokban, amikor többnyire felnőttek keresztelkedtek, a bérmálást a keresztséggel együtt szolgálták ki. A keresztelés és bérmálás után az új keresztény mindjárt részt vett a szentmisén és áldozott. Azután a III.-ik századig a gyermekeket is megbérmálták, mihelyt a püspök arra járt. Ekkor kezdték a bérmáláshoz és a szentáldozáshoz is megkívánni, hogy a gyermek használni tudja értelmét. A szentségek sorrendje lehetőség szerint továbbra is: keresztség, bérmálás, oltáriszentség. Akkor a társadalom még keresztény szellemű volt, a felnövekvő nemzedék könnyen belenevelődött a hitbe és a vallásos életbe. Amióta az élet egyre jobban elvilágiasodott és eltávolodott a hit világától, az Egyház kitolta a bérmálás korhatárát, és úgy döntött, hogy a bérmálást olyan korban kell felvenni, amikor a felvevő már tudja, hogy mit jelent a keresztény élet, és szabadon, saját elhatározásából vállalja a velejáró kötelességeket. Amikor odaérkezik, hogy mint önálló egyéniség belép a társadalomba, a szentség kegyelme segíteni fogja, hogy ne veszítse el hitét a világnézetek összevisszaságában, és sok névleg keresztény rossz példája ellenére se térjen le az isteni törvények útjáról. Az életkort a püspök, ahol többen vannak a püspökök gyűlése, az un. püspöki konferencia határozza meg. Ez nálunk a 15 év. A bérmálás szentségét nem lehet megismételni. Örökre megpecsétel minket Krisztus szolgálatára, akárcsak a keresztség. Ezért akik keleti szertartású pap keresztelt, ahol ma is kereszteléssel együtt bérmálnak, nem bérmálkozhat újból.

Kötelesek vagyunk-e felvenni ezt a szentséget? Bérmálkozás nélkül üdvözülhetünk, csak a keresztség és a bűnbeesetteknek a bűnbánat szentsége szükséges az üdvösségre. Ám a mai életben sok lelki veszélynek és nehézségnek tenné ki magát, aki elutasítja ezt a hathatós segítséget, amit a bérmálás szentsége által kap.

6) A bérmálás szentségének a hatásait a keresztséggel kapcsolatban ismertettük, és azt mondottuk, hogy megerősít bennünket a keresztény hitben, és életben.

Hogy hitünk öntudatos legyen, és ne csak mások szavára higgyünk, hanem számot adhassunk magunknak, és másoknak is, hogy miért hiszünk.

Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg, és az ember elhatározását tiszteletben tartja. Nem kényszerít senki sem a hitre és az üdvösségre. Minden ember maga határozza el, elfogadja-e a hitet vagy sem. A bérmálás szentsége ebben a döntésben is segít, hogy azt ne odázzuk el, ne akadjunk meg saját büszkeségünkkel és rossz szokásainkkal, hanem az Istenhez, Krisztushoz tartozást, teljes egészében vállaljuk, és a bérmáláskor kívánt ígéreteket őszinte lélekkel tegyük.

Aki így döntött az már nem szégyelli hitét, nincs benne kisebbségi érzés, hogy ő mások mellett lemarad, gyáva, nem akar szakítani gyermekkori fel fogásával, más befelé és mást mutat az emberek fele. Ezért a bérmálást a keresztény nagykorúság szentségének is nevezzük. Aki már döntött, jóllehet évei szerint még nem is érte el a nagykorúságot, lelkileg már nagykorú.

A bérmálás nemcsak befelé, magunk felé erősít meg minket és vallásos életünket, hanem a hívek általános papságával kapcsolatban mondottak szerint abban is segít, hogy Krisztus kívánsága szerint hitünkkel és életünkkel bizonyságot tegyünk róla az emberek előtt. Ezt úgy mondjuk, hogy a bérmálás az apostolkodás szentsége. Mint látni fogjuk a hit és az Egyház terjesztése nem csupán a papság, hanem mindenkinek feladata.

A bérmálás az Egyházhoz is szorosabban kapcsol. Elfogadjuk az Egyház erkölcsi elveit, egyéni és hivatásbeli, valamint családi életünkben azonosulunk az Egyház álláspontjával és részt veszünk az ő életében. Az Egyház elsősorban abban az egyházközségben vagy egyházi közösségben jelentkezik számunkra, amelyben élünk. Magunkévá tesszük gondjait, feladatait, és ezekben tehetségünk szerint segítjük.