Isten a belső
hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által megragad és módosítja
életünket saját transzcendens természetéhez.
Jézus Urunk
nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedőket:
halászokat, családosokat, pénzváltót, vagyis a közösségben élőket. Ezekkel
célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei
legyenek. Istenünk „azt akarja, hogy
minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. (1Tim 2,4).
A gazdag ifjú Jézustól
megkérdezte: „Mit kell még tennem?” „Ha
tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a
szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt
19,20-21).
Ez a felszólítás, amely az ifjú egész létét más dimenzióba akarja helyezni,
felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig, és más emberré teszi,
az ifjúnak kedvét szegte.
A hivatás
személyes oldala a hit és átalakulás, a hitből és engedelmességből fakadó
csatlakozás.
Életünk során
egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk. Szent Pál írja: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem
dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem
hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Azt a Krisztust hirdeti, aki a
Damaszkuszba vezető úton megszólította és megérintette lelke mélyét. Most ez a
Krisztus, Pál apostolon keresztül akarja másokkal is megismertetni magát, és
így az élmények sorozatát nyitja meg előtte.
Ez a „kényszerűség” minden
elhivatottat markában tart, mert minden munkájában, emberi kapcsolatában Jézus
tűnik fel és tűnik el.
Corona
Bamberg, Az emberség ára c. könyvében a vadászkutyákhoz hasonlítja a hivatásos
embert. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a vadat, mert azonnal
megiramodik, rohan a vad után. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de
mivel nem látták, iramuk lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen
rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem
tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozót, amely felhasogatja bőrét,
feltöri a talpát. Nem hagy fel az üldözéssel, míg a zsákmányt megszerzi, mert
ellenállhatatlanul csábítja a cél. De ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A
kutya vadászás közben válik önmagává, a futásban, az erőfeszítésben szabadul
fel, még mielőtt elérné a célt. „Így kell, akinek Krisztus Urunkkal van dolga,
tántoríthatatlanul Őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Vessünk egy pillantást
Saul-Pálra, aki lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait.
(vö. ApCsel 9,1) Amikor megismerte Krisztus túláradó szeretetét, már a Lélektől
hajtva szalad Krisztus után: „futok a kitűzött cél felé ... nem
mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy
magamhoz ragadjam.” (Fil
3,12) A hasonlatnál maradva: a vadászkutya és a nyúl, Krisztus és az apostol
összetartoznak.
Az Egyház
tagjainak élete mind a hivatásról szól: Bosco Szent János különös álma után,
szűnni nem akaró lendülettel követi hivatását, dolgozik az ifjakért. Remete
Szent Antal az önmagát kiüresítő Krisztushoz akar hasonulni. A dicsőséget
hajszoló Loyolai Szent Ignác pedig Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tesz
(M.I.N.D.). A megtört nádszálat is kímélő Krisztust példáját követő, Lisieux-i
Szent Teréz, a kis feladatok nagylelkű végzésében találta meg hivatását.
D-K. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése