3. A bérmálás szentsége
Cél: Megérteni a
bérmálás szentségét, keresztény életünkben való helyét és jelentőségét.
Lássuk ezek után, hogy mi is a bérmálás szentsége, amelyet fel akarunk
venni. A katekizmus szerint minden szentség valamilyen külső cselekmény, valamilyen jel, amelyet Jézus Krisztus rendelt, s
amely által megszentelő kegyelmet ad nekünk, vagy ha ez már megvan, akkor
növeli bennünk. Az ember nemcsak lélek, hanem test is, ebben a földi
érzékelhető világban él. Ezért szüksége van arra, hogy érzéseit, gondolatait,
lelki élményeit érzékelhető módon is kifejezhesse. Krisztus a mindennapi emberi
életet vette magára, és ezért a szentségi jeleket is a mindennapi életből
választotta: víz, kenyér, bor, olaj, stb.
1)
A szentség
külső cselekmény. A keresztségben vízzel mossák le a keresztelendő fejét, a szentkenetben
olajjal kenik meg a beteg homlokát és kezeit, a felszentelésnél a püspök a
felszentelendő fejére teszi a kezét, és közben mondják, hogy ez miért történik:
megkeresztelek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében stb. Ez a külső
cselekmény jelzi, mutatja, hogy közben mi megy végbe a lelkünkben. Isten
tisztára mossa azt a bűntől, kegyelmével megerősíti a betegeket, hogy lelki
haszonnal viseljék betegségüket, hatalmat ad a papoknak a papi szolgálat
végzésére. Ezért mondjuk, hogy a szentség jel, jelzi s ugyanakkor meg is adja a
belső kegyelmet. A szentség tehát a belső kegyelem külső valós jele.
Kegyelmet csak
Isten adhat, ezért szentséget csak ő rendelhet. A hét szentséget, amit az
Egyház használ, mind ő rendelte.
Miért van szükség a szentségekre és miért van éppen hét
szentség?
Mert Krisztus
ennyit rendelt – felelhetjük rá. De a krisztusi rendelésnek van valamilyen oka,
vagy alapja. A szentségek azért vannak, hogy megszenteljék életünk fontosabb
fordulatait. A keresztség a születés, az életbe való belépés, a szentkenet a
minket próbára tevő súlyos betegséget, az egyházirend és a házasság az
élethivatást, amelyet választottunk, a bűnbocsánat hogy helyreállítsa bennünk
azt, amit a bűnnel elrontottunk, az oltáriszentség hogy naponta vagy legalább
időközönként kegyelmi erőt adjon ahhoz, hogy magunkat és egész életünket
Istennek szenteljük.
Szentséget
felvenni azt jelenti, hogy az életünk egyik fontos fordulópontjában magát a
kegyelemben átadó Istennel találkozunk, és Isten szeretetének üdvözítő erejét
tapasztaljuk magunkban.
2)
A bérmálás is egy
fontos életfordulót szentel meg. Kiléptünk a gyermekkorból és elkezdtünk
önállóan gondolkozni és cselekedni. Készülünk, hogy belépjünk az életbe, vagy
már benne is vagyunk. Most dől el, most kell eldöntenünk, hogy mit tartunk meg
a gyerekkori vallásos életből. Istennel vagy Isten nélkül akarjuk-e leélni az
életünket? A döntés nem könnyű. A mai élet nem segíti vallásosságunkat. Bennünk
is dolgozik az emberi önzés, a szenvedélyek. A bérmálás segít, hogy helyesen
döntsünk. Vállaljuk a hittel és a vallásos élettel járó kockázatot. Csak ne
odázzuk el a döntést: „Hogy majd.” Bérmálási ígéreteink ne legyenek üres
szavak, amelyeket elmondunk, mint a színész a maga szerepét, hanem adjuk bele
egész magunkat.
A megváltó
Jézus Krisztus embersége szerint, akkor kapta a Szentlelket, amikor megkeresztelésével
megkezdte messiási működését. Ahogy az evangélium leírja: „Amint feljött a
vízből látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszállt rá”
(Mk 1, 10). Amikor először beszél hazájában, a názáreti zsinagógában ezekkel a
szavakkal kezdi: „Az Úr Lelke van rajtam, mert felkent engem, elküldött hogy
örömhírt vigyek a szegényeknek, stb...” (Lk 4, 18). Az apostolok akkor kapják a
Szentlelket, amikor meg kell kezdeniük az evangélium hirdetését, ahogyan
Krisztus meghagyta nekik: mikor a Lélek leszáll rátok, erőben részesülők,
úgyhogy tanúságot tesztek rólam Jeruzsálemben, meg egész Júdeában és
Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig. (Ap Csel 1, 8). A mi feladatunk
öntudatos hitünkkel és keresztény életünkkel tanúságot tenni a világ előtt
Krisztusról, és ehhez a nehéz feladathoz kapjuk a bérmálásban a Lélek
kegyelmét.
A bérmálás tehát szentség. Meg van a
külső jel, a cselekmény. A püspök a bérmálkozó fejére teszi a kezét, és közben
Krizával megkeni homlokát ezekkel a szavakkal: Vedd a Szentlélek ajándékának a
jelét. A megkenés jelzi, hogy közben a Szentlélek az ő kegyelmének olajával
felkeni, megerősíti lelkünket.
3) Mikor rendelte Krisztus ezt a szentséget?
Más keresztény testvéreink, akinél ez a szentség nincsen meg azt mondják, hogy
nem szentség, csak egy egyházi szertartás. Krisztus főként az utolsó vacsorán
mondott búcsúbeszédében ismételten megígéri apostolainak a Szentlelket: „Még sok mondanivalóm volna, nem vagytok
azonban elég erősek hozzá. De amikor
eljön Ő, az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,
12). Az első pünkösdkor Jézus teljesíti ígéretét: a Szentléleknek az apostolok
lelkében való áradása külső jelekkel történik: szélzúgással és tüzes
nyelvekkel. A zúgás jelképezi az erőt, amit kapnak, a fényes nyelvek a
világosságot, hogy megértsék Krisztus szándékát és tanítását. A nyelvek
jelképezik a készséget és a tehetséget az evangélium hirdetésére.
Az apostolok kézföltétellel adják a Szentlelket a híveknek. Így van ez
Szamariában, ahol Fülöp diakónus által megkereszteltekre Péter és János imádkozás
után ráteszik kezüket, s azok megkapják a Szentlelket. (Ap Csel 8, 14-17). Így
csinálja Szt. Pál Efezusban. (Ap Csel 19, 5-6). Így néz ki a bérmálás az
apostoli korban. Látjuk, hogy külön szentség. Szamariában Fülöp keresztel, az
apostolok bérmálnak, Efezusban mindkettőt Pál apostol végzi, de előbb
megkereszteli a megtérteket, azután következik kézföltétel, a Szentlélek
közlése. A II.-III. sz-ban kézföltétel mellett illatos olajjal is megkenik a
bérmálkozók fejét, és olyan fontosnak tartják ezt a szentséget, hogy a III.
sz-ban Szt. Hüppollitusz tanúsága szerint az újonnan kereszteltek addig nem
imádkozhattak együtt a hívekkel, amíg a bérmálás is meg nem történt. Csak
azután vehettek részt a szentmisében és az áldozásban. A bérmálást mindjárt a keresztelés
után végezték.
4) Ki szolgáltathatja ki ezt a
szentséget? Az első századokban minden városnak volt püspöke, és ha olykor
a keresztelésben a papok is segítettek a kézrátételt és a bérmálást mindig a
püspök végezte. Mikor a falvak is kezdtek megtérni, és nem volt minden
egyházközségben püspök, kétféle gyakorlat alakult ki: Keleten a bérmálás együtt
maradt a keresztséggel, és így a bérmálást a keresztelő pap végzi. Nyugaton a
bérmálás elvált a keresztségtől és így még ma is a püspöknek van fenntartva.
A római katolikus egyházban a püspök bérmál. Ő az apostolok utóda, akinek a
szenteléssel nyert hatalma az apostoloktól származik. Az ő személye biztosítja,
hogy ugyanaz történik a bérmálásban, ami az apostolokkal az első pünkösdkor.
Ugyanazt a Szentlelket, ugyanazokat a lelki adományokat kapjuk. A Szentlélek
ajándékairól, majd a Szentlélekkel kapcsolatban beszélünk. Ezenkívül a püspök
az egész egyházmegye tulajdonképpeni lelkipásztora, a papok az ő helyettesei,
és segítői.
Természetesen kivételek is vannak. A pápák megengedték a bérmálást azoknak
az egyházmegyei főpásztoroknak is, akik nem felszentelt püspökök. XII. Pius
pápa felhatalmazta a plébánosokat, hogyha valaki halálosan beteg, és még
nincsen megbérmálva, azokat megbérmálhatják. Amikor pedig 1971-ben bevezették a
bérmálás új, mostani szertartását VI. Pál pápa engedélyt adott, hogy amikor sok
a bérmálkozó a püspökök más papokat vehessenek maguk mellé, akik őket a
bérmálásban segítsék, és hogy azokat, akik felnőtt korban veszik fel a
keresztséget, a keresztelő pap a keresztelés után meg is bérmálja.
5) Ki veheti fel a bérmálás
szentségét? Amint láttuk az első századokban, amikor többnyire felnőttek
keresztelkedtek, a bérmálást a keresztséggel együtt szolgálták ki. A
keresztelés és bérmálás után az új keresztény mindjárt rész vett a szentmisén és
áldozott. Azután a III.-ik századig a gyermekeket is megbérmálták, mihelyt a
püspök arra járt. Ekkor kezdték a bérmáláshoz és a szentáldozáshoz is
megkívánni, hogy a gyermek használni tudja értelmét. A szentségek sorrendje
lehetőség szerint továbbra is: keresztség, bérmálás, oltáriszentség. Akkor a
társadalom még keresztény szellemű volt, a felnövekvő nemzedék könnyen
belenevelődött a hitbe és a vallásos életbe. Amióta az élet egyre jobban
elvilágiasodott és eltávolodott a hit világától, az Egyház kitolta a bérmálási
korhatárt, és úgy döntött, hogy a bérmálást olyan korban kell felvenni, amikor
a felvevő már tudja, hogy mit jelent a keresztény élet, és szabadon, saját
elhatározásából vállalja a velejáró kötelességeket. Amikor odaérkezik, hogy
mint önálló egyéniség belép a társadalomba, a szentség kegyelme segíteni fogja,
hogy ne veszítse el hitét a világnézetek összevisszaságában, és sok névleg
keresztény rossz példája ellenére se térjen le az isteni törvények útjáról. Az
életkort a püspök, ahol többen vannak a püspökök gyűlése, az un. püspöki
konferencia határozza meg. Erdélyben ez a 15 év. A bérmálás szentségét nem lehet
megismételni. Örökre megpecsétel minket Krisztus szolgálatára, akárcsak a
keresztség. Ezért akik keleti szertartású pap keresztelt, ahol ma is
kereszteléssel együtt bérmálnak, nem bérmálkozhat újból.
Kötelesek vagyunk-e felvenni ezt a szentséget? Bérmálkozás nélkül
üdvözülhetünk, csak a keresztség és a bűnbeesetteknek a bűnbánat szentsége
szükséges az üdvösségre. Ám a mai életben sok lelki veszélynek és nehézségnek
tenné ki magát, aki elutasítja ezt a hathatós segítséget, amit a bérmálás
szentsége által kap.
6) A bérmálás szentségének a
hatásait a keresztséggel kapcsolatban ismertettük, és azt mondottuk, hogy
megerősít bennünket a keresztény hitben, és életben.
Hogy hitünk öntudatos legyen, és ne csak mások szavára higgyünk, hanem
számot adhassunk magunknak, és másoknak is, hogy miért hiszünk.
Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg, és az ember elhatározását
tiszteletben tartja. Nem kényszerít senki sem a hitre és az üdvösségre. Minden
ember maga határozza el, elfogadja-e a hitet vagy sem. A bérmálás szentsége
ebben a döntésben is segít, hogy azt ne odázzuk el, ne akadjunk meg saját büszkeségünkkel
és rossz szokásainkkal, hanem az Istenhez, Krisztushoz tartozást, teljes
egészében vállaljuk, és a bérmáláskor kívánt ígéreteket őszinte lélekkel
tegyük.
Aki így döntött az már nem szégyenli hitét, nincs benne kisebbségi érzés,
hogy ő mások mellett lemarad, gyáva, nem akar szakítani gyermekkori fel
fogásával, más befelé és mást mutat az emberek fele. Ezért a bérmálást a
keresztény nagykorúság szentségének is nevezzük. Aki már döntött, jóllehet évei
szerint még nem is érte el a nagykorúságot, lelkileg már nagykorú.
A bérmálás nemcsak befelé, magunk felé erősít meg minket és vallásos
életünket, hanem a hívek általános papságával kapcsolatban mondottak szerint
abban is segít, hogy Krisztus kívánsága szerint hitünkkel és életünkkel
bizonyságot tegyünk róla az emberek előtt. Ezt úgy mondjuk, hogy a bérmálás az
apostolkodás szentsége, amely mindenkinek feladata.
A bérmálás az Egyházhoz is szorosabban kapcsol. Elfogadjuk az Egyház erkölcsi
elveit, egyéni és hivatásbeli, valamint családi életünkben azonosulunk az
Egyház álláspontjával és részt veszünk az ő életében. Az Egyház elsősorban
abban az egyházközségben vagy egyházi közösségben jelentkezik számunkra,
amelyben élünk. Magunkévá tesszük gondjait, feladatait, és ezekben tehetségünk
szerint segítjük.
Előző téma:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése