II. Keresztség és bérmálás
Cél: A
keresztség, mint egész keresztény életünk alapja és a két szentség
összefüggése.
A két szentség közti kapcsolatot valamikor az is mutatta, hogy a
keresztséget és a bérmálást egyszerre szolgáltatták ki. A keresztelés után a
püspök rátette kezét a megkereszteltre, megkente fejét krizmával, megjelölte
homlokát a kereszt jelével, békecsókot adott neki. Az új liturgikus
rendelkezések szerint ma is, ha felnőttek keresztelkednek, keresztelkedés után
mindjárt meg is bérmálják. Ma is bérmáláskor a bérmálkozók megújítják
keresztségi fogadásaikat, és az Egyház óhajtja, hogy lehetőleg a keresztszülők
legyenek a bérmaszülők is.
I. Azt mondottuk, hogy a bérmálás
megerősíti és tökéletesíti bennünk mindazt, amit a keresztség megkezdett.
De mi történt velünk a keresztségben,
mit művelt bennünk ez a szentség?
Mindannyian tudjuk, hogy azért kereszteltek meg bennünket, hogy megszabaduljunk
az eredeti bűntől, amelybe születtünk, s bejuthassunk a mennyországba. Tudjuk
még, hogy a keresztség által keresztények valamint a Katolikus Anyaszentegyház
tagjai lettünk. Némelyik talán arról is hallott, hogy a keresztség keresztény
életre kötelez.
Röviden azt mondhatjuk, hogy a keresztség egyrészt új viszonyt teremt köztünk és az Isten, Krisztus, az emberek, az Egyház
valamint a Szentlélek között. Másrészt pedig bizonyos kötelezettségeket, feladatokat ró ránk.
1) Új viszony Istennel, Krisztussal, embertársainkkal, az
Egyházzal valamint a Szentlélekkel
a) Új viszony
Istennel
Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, ő hívott minket létre, életre. A
keresztség által gyermekei lettünk.
Úgy néz reánk, és úgy szeret minket, mint gyermekeit, akkor is, amikor nem
érdemeljük meg. A szülő általában hálátlan, rossz gyermekét is szereti, aki nem
törődik vele, sőt szégyent hoz rá. Néha azonban belefárad és kitagadja, sőt
megátkozza szívtelen gyermekét. (Egy öregasszony a vonatban, akit öregségében
egyik gyermeke sem akar befogadni…) Isten nem tud nem szeretni minket. Azt
mondhatja a profétával: „Megfeledkezhet-e
csecsemőjéről az anya? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttjétől? S még
ha az megfeledkezhetnék is, én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd a
tenyeremre rajzoltalak.” (Iz. 49,15) Úgy irányítja gondviselésével
életünket, hogy elérjük a vele való örök egyesülést, amelye most nem értünk és
ezért nem is becsülünk eléggé. Gondviselését szépen fejezi ki a 138. Zsoltár,
amelyet minden évben hallunk a feltámadási szertartásban. Minden bajunkban és
gondunkban mellettünk van, csak azt várja, hogy hozzáforduljunk.
A megkeresztelt ember lelkében a megszentelő kegyelem által különleges
módon jelen van az Isten, vagyis a teljes Szentháromság.
b) Új viszony
Krisztussal
A keresztség által részesülünk Jézus Krisztus megváltásában. Szent Pál ezt
így fejezi ki: Krisztus halálában keresztelkedtünk meg, hogy vele együtt
feltámadjunk. Az ősszülők bűne miatt az egész emberiség elveszítette az
istengyermekséget, vele a megszentelő kegyelmet és a mennyországot. Krisztus az
Ő önfeláldozásával kiengesztelte Istent és mindezt visszaszerezte nekünk.
A keresztség megtisztít minden keresztség előtti bűntől és a bűnnel járó
büntetésektől, megadja a megszentelő kegyelmet és erőt ad, hogy eredményesen
harcoljunk a bennünk maradt bűnös hajlamokkal és a gonoszlélek kísértéseivel.
Ezt jelképezi a keresztvízzel történő leöntés, a keresztelés előtti exorcizmus
valamint a katekumenek olajjal történő megkenése.
A Szentírás és az Egyház ezt úgy fejezi ki, hogy új életet ad, krisztusi életet ajándékoz nekünk: „Mindannyian, akik megkeresztelkedtetek
Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal. 3, 27). Az ösztönös
ember életének középpontjában saját maga áll, a maga érdeke, kényelme, erényei.
A krisztusi ember mindenben Krisztus példáját nézi: mit tenne Ő most a
helyemben és mint Krisztus mindenben azt keresve, mi az Isten akarata. A keresztségben Krisztus barátaivá sőt
testvéreivé fogad minket és egészen nekünk ajándékozza magát: az érdemeit,
Istenfiúi életét. (Neki köszönhetjük, hogy Isten gyermekei lehettünk.) Ismét
Szent Pál szavaival élve „a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az
eljövendők, minden a tietek. Ti azonban Krisztusié vagytok.” (1 Kor. 3,22) Vagyis
a keresztség által egészen Krisztushoz tartozunk.
c) Új viszony az
emberekkel
Az önző ember a másik emberben vetélytársat lát, akivel harcolnia kell az
érvényesülésért, a jobb pozícióért,
az anyagi előnyökért. A keresztény ember azonban a másik emberben a saját
testvérét látja, akit segítenie kell a földi boldogulásban és Istenhez
jutásban, akit Krisztus példája és meghagyása szerint úgy kell szeretnie, min
saját magát.
d) Új viszony az
Egyházzal
A keresztség az Egyházba sorol be. A Szentírás szerint az Egyház Krisztus
titokzatos teste és ezáltal az Egyház folytatja Krisztus üdvözítő munkáját:
Istenhez vezetni az embereket. Az Egyház őrzi és hirdeti Krisztus tanítását, az
Evangéliumot. Szentségeivel megszenteli az embereket és törvényeivel,
intéseivel Istenhez vezet minket.
Jogunk van anyai gondoskodásához, tanításához, szentségeihez. Jogunk van
ahhoz, hogy részt vegyünk a szentmisében,
a szentségekhez járuljunk és megkapjuk az Egyház áldásait.
e) Új viszony a
Szentlélekkel
A keresztség a Szentlélekkel is összekapcsol, templomai leszünk.
2) A keresztséggel járó kötelezettségek
a) Istengyermekeihez
méltó élet
A kereszténység, mint kiválasztottság az Egyházatyák tanítása szerint
méltóság. Nagy Szent Leó figyelmeztet: „Ismerd
fel méltóságodat, oh keresztény ember és miután az isteni természet részese
lettél, méltatlan életmóddal ne térj vissza a régi alacsonyságba.” Ha egy
értelmetlen gyermek a sárban fetreng, vagy egy közember megrészegedik és
botrányt csinál, senki sem botránkozik meg, de ha ezt egy közismert vezető
ember vagy egy tanult, képzett ember teszi, mindenki megbotránkozik.
A keresztény ember bűne mindig súlyosabb. Őt Isten magához emelte s ő
hűséget fogadott Krisztusnak. Amikor vétkezik hálátlan szószegő, megveti Isten
barátságát.
b) Prófétai, papi
és királyi küldetésnek eleget tenni
A keresztség Krisztus küldetésében részesít. Az Egyház tanítása szerint
Krisztusnak hármas küldetése volt: prófétai, papi és királyi.
Mint próféta Isten üzenetét
hirdette az embereknek: „Tartsatok
bűnbánatot és higgyetek az Evangéliumban” (Mt. 1,15) .
Mint pap bemutatta Atyjának a
legkedvesebb áldozatot: önmagát áldozta fel a keresztfán és imádságával is
közbenjár értünk Istennél.
Mint király nemcsak a
világmindenség Ura volt, hanem a világot elsősorban az embereket, tanításával
és engedelmességének példájával visszavezette Istenhez.
Minden keresztény próféta. Ezért
a kereszténynek öntudatos hitével és keresztény életével tanúságot kell tennie
az emberek előtt Istenről.
Mindnyájan papok vagyunk olyan
értelemben, hogy Istennek kell szentelnünk mindennapi életünket: munkánkat,
családi életünket, gondjainkat, szenvedéseinket és embertársaink őszinte
szolgálatát.
Mindnyájan királyok vagyunk,
amennyiben Isten nekünk adta ezt a földi világot, amely a bűn által elszakadt
Tőle és amit nekünk kell visszavezetni Hozzá.
c) Teljesíteni az Egyházzal szembeni
kötelezettségeket
Az Egyházhoz hűségesen kell ragaszkodnunk ugyanakkor igyekeznünk kell, hogy
ne hozzunk Rá szégyent méltatlan életünkkel.
Szükséges, hogy résztvegyünk az Egyház feladatában: Istenhez vezetni az
embereket. Ezt is öntudatos keresztény életünkkel tesszük, bátor
hitvallásunkkal, embertársainkért végzett imádságainkkal, az emberszeretet
gyakorlásával, szenvedéseinknek és áldozatos lemondásainknak másokért való
felajánlásával.
II. De hogyan
erősíti meg bennünk a bérmálás mindazt, amit, a keresztség elkezdett? A bérmálkozás kegyelmi erőt és a Szentlélek
segítségét adja, hogy felismerjük, vállaljuk, és véghez is vigyük keresztény
mivoltunkból származó feladatainkat.
1) A bérmálás
megerősíti bennünk az Istenhez tartozást. Mélyebb, közvetlenebb ismeretet ad
Istenről, főképpen Istennek irántunk való szeretetéről. Mert csak a Szentlélek
ismeri Isten mélységeit (Thomas Merton elbeszélése a „Hétlépcsős hegyben”,
hogyan értette meg a Szentháromságot a cubai mise alatt).
2) A bérmálás felébreszti bennünk a keresztény öntudatot.
A világias humanista gondolkodású Aeneas Sylvius Piccolomini – II. Pius, amikor
pápává választják, rádöbben, hogy mit jelent a pápaság és egészen megváltozik,
és teljesen a török elleni küzdelemnek valamint az Egyház reformjának szenteli
magát.
Nem elég hogy eleget teszünk a vallási formaságoknak, hogy valahogy
megmeneküljünk a kárhozattól, hanem ugyanakkor a tökéletes keresztény életre is
törekednünk kell. A LG 39. pontja szerint: „Az
Egyházban mindenki meghívást kap az életszentségre, az apostol szava szerint.
Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek (1 Tessz 4, 3) ... Akik dolgoznak
magával a munkával nemesítik személyiségüket... A munkával Krisztust kövessék,
hiszen ő is dolgozott mind kézműves... Legyenek tehát tevékenyek ők is a
szeretetben, örvendezve a reménységben és hordozva egymás terhét, éppen
mindennapi munkájukkal emelkedjenek egyre magasabbra és apostoli
életszentségre”.
3) A bérmálás a karizmák, a Szentlélek adományainak a
szentsége. Az Egyházban való meghívása mellett, a Szentlélek mindenkinek ad
valami külön tehetséget, ösztönzést, amivel az Egyházat, a közösséget
szolgálja. Szent Pál beszél erről az 1 Kor 12-ben: A lelki adományok
különfélék. A megbízatások is különfélék. a Lélek ajándékai ki-ki azért kapja,
hogy használjon vele. Egyik ugyanis a Lélektől a bölcsesség adományát kapja, a
másik a tudomány adományát kapja ugyanattól a Szentlélektől, a harmadik pedig a
hitet kapja ugyanabban a Lélekben.
A rendkívüli adományokon kívül, amelyekről az apostol beszél vannak
egyszerűbb kegyelmek is, amelyek hasznosak a közösségben. Összetartani a
közösséget, megérteni, bátorítani másokat, nem hátrálni a nehézségekben, talpra
esetten megfelelni a hit vagy a keresztény életelvek ellen felhozott
nehézségekre, stb. Mindezeket azért kapjuk, hogy keresztény testvéreinknek
hasznára legyünk velük. S az ítéletkor Isten, ahogy a talentumokról szóló
példabeszéd tanítja, számon kéri tőlünk, hogy hogyan használtuk fel őket.
4) A bérmálás
szentsége öntudatosítja bennünk, hogy Isten jelen van
lelkünkben. Ha keressük őt, nem kell messze mennünk, csak magunkba kell
szállnunk. A bérmálás képessé tesz, hogy felismerjük a Szentlélek munkáját
saját lelkünkben és a világban és így követhessük az ő indításait.
Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a bérmálás nem automatikusan műveli
mindezeket bennünk. Kérnünk kell a kegyelmet, fel kell készülnünk rá, hogy
tudjuk elfogadni és felhasználni. Krisztus csak azokon segített, akik hittek a
hatalmában és segítségét kérték: „Mit tegyek veletek?” kérdi a vakoktól (Mt 20,
32). „Hiszitek-e, hogy tudok valamit tenni veletek?” kérdi egy másik alkalommal
(Mt 9, 28).
Az apostolok Krisztus meghagyása szerint tíz napon átimádkozva várták a
Szentlelket. Mi is csak úgy remélhetjük, hogy eljön közénk, és igazi
keresztényekké alakít minket, ha állhatatosan kérjük és ha mi is, igazán
akarunk teljes értékű keresztények lenni.
Előző téma:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése