Ez biztos!

Egy ami biztos - Örvendünk az élet fejlődésének, ugyanakkor a sorsfordító változások előtt feszültté válunk. Készülünk folyamatosan valamire, s mégis a cél előtti napokban, órákban, főleg percekben tele vagyunk szorongással. Ezt tapasztaljuk fejlődésünk során, kezdve az óvoda és iskola kezdéskor, fokozottan a ballagás és képesítővizsgák idején. Új munkahely kezdetén és nyugdíjazáskor. Eljegyzés és házasságkötéskor. Várandósság és vajúdás idején. Betegség és elgyengüléskor. Ez kezdődik a születéssel, s tart a halálig. Aztán újabb kérdések jönnek: vajon milyen volt az átköltözése? Megmaradt-e kapcsolata az élet forrásával?

Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötöri, hanem az örök megsemmisüléstől való félelem is. Szívébe kitörölhetetlenül hordott örökkévalóság vágyát, a testi élet meghosszabbítása sem elégítheti ki, miközben a halál színe előtt semmivé válik minden emberi elképzelés.

Az emberiséget érintő nagy problémát állít elénk mindig a liturgia. A II. Vatikáni Zsinat – Egyház a mai világban c. dokumentuma – korunk égető kérdéseit mélyrehatóan tárgyalja és azok megoldásban nyújt segítséget, mert: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.”

Isten halhatatlanságra teremtette az embert, a saját örökkévalóságának képmásává tette. Arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. Ő maga nem akarja a rosszat, főleg a halált, ami az ember számára a legnagyobb rossz, ami a sátán irigysége révén jött a világba. A bajok és a halál orvoslását Krisztus vívta ki, aki halálával és feltámadásával megszabadított a haláltól. (GS 18) Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk nyitánya és záloga lett. Így a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert.

Ez a hit minden gondolkodó embernek megadja a választ jövendő sorsát illető aggodalmára; egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott. A hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.

Az Egyház pedig az üdvösség hírének birtokában mondja, hogy a halhatatlanság biztosított azok számára, akik hittel Krisztusnak élnek.  

Ez biztos, a többi mulandó!