Oldalak

2019. 11. 30.

Advent - Rorate coeli


Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise, liturgikus szóval a roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hajnali sötétben amint várjuk a napfényt, úgy mint hajdan a próféták, úgy várjuk a Messiást is. 
Nem esik nehezünkre a korai fölkeléssel, néha hóval, faggyal járó áldozat, mert örök vágyaink vannak.
Ádám bűnével áthúzta Isten tervét, ami az emberiség megszentelésére vonatkozott. A kegyelem és igazságosság állapotába helyezett ősszülők bűnös állapotba zuhantak, magukkal rántva az emberi nemet. 
A legnagyobb bűn, az eredeti bűn, minden más bűn ennek az elburjánzása. Századokon és ezredeken át, nyögünk a bűn súlya alatt. Ez a bűn áthághatatlan szakadékot jelentett az emberiség és Isten között. Az ember ebben a mélységben hever, képtelen a fölemelkedésre. 
„Aki a hűséget összetörte, az nem hozhatja azt helyre, csak úgy, ha a hűséget újból felkínálják neki” (H. Pfeifer).
Isten, hogy megtegye, amire az ember képtelen, vagyis hogy legyőzze a bűnt, és visszaadja neki a kegyelmet, megígéri az Üdvözítőt. Ezért Isten irgalma által az ember megpróbáltatása nem végződik pusztulással. 
A századokon át hangzó ígéret nem korlátozódik csak Izrael népére; érdekelve van benne az egész emberiség. Ezt már Izajás is megsejtette: Számos nép tart felé és így szól: Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg minket útjaira” (2,3). Isten imádása egyetemes lesz, a nemzetek Isten felé tartanak, akit Jeruzsálemben imádnak. Tőle jön az igazságosság és béke. Kinyilatkoztatásának világosságában majd meglátják, hogy a kardokból érdemes ekevasat készíteni. 
Jézus pedig nyíltan kijelentette: „Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8,11). A pogány százados szolgájának meggyógyítása már elővételezi a pogány népek felkarolását és az egyetemes megváltást. 
Isten áldását és segítségét őszinte alázattal és hittel kell fogadni, ahogy a kafarnaumi százados tette: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”… 
A kegyelem ott működik, ahol az ember Isten mindenhatósága elé járul.
A keresztény élet segít minket, hogy a kegyelmi életet bárhol vagyunk is, éljük. Segít, hogy az én-központúságból a Krisztus-központúságba lépjünk. Segít, hogy testvéri közösséget alkossunk egymással és környezetünkkel, mert a közösségben Krisztus él, s „színes, pompás az emberi világ, ha Krisztusnak él”. 
A Krisztusban élő közösség élete mindig vonzó a kívülállók számára. Te is, amikor megtértél, akkor befogadott egy vonzó közösség. 
Tudjuk, hogy elvész a megtért ember, ha nem talál közösségre. A közösségnek éltető „magzatvize” van, és ez nem más, mint a kegyelemben élő emberek. 
Környezetünk átalakítása végett szükségünk van erre a „mikrokörnyezetre”, amelyben elveink megvalósulnak, és amely véd bennünket a külvilág negatív befolyásától. Röviden: szükségünk van a csoportra vagy lelki családra. A csoport éltet, feltölti és pótolja erőnket, amit elvesztettünk vagy meggyengítettünk az élet küzdelmeiben. 
Közösségünkben senki sem tökéletes, de ha egymást segítjük, biztosan vándorolhatunk az örök Atya háza felé.
Adventben vagyunk.

Hosszak az esték, de alkalmasak a találkozóra, a közösségápolásra. Mond testvérem, akarsz-e Jézus barátjaként tenni valami igazit és szépet kis környezetedért, a „csoportért”? 
Te, aki megismerted Krisztust, ébredj fel, szólítsd meg Őt s keresd meg „rég nem látott” csoportod. Krisztus számít rád! 
Ne fáradj, ne lankadj, menjünk előre, tovább, tovább, e napon, míg el nem érjük az örökkévalóságot.
Az adventi időben keressük Isten irgalmát, mert általa szívünk eltelik örömmel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése