Nagycsütörtök - Jézus szeretetének végső jele

Az Eucharisztia szerzését, Jézus új és örök, felbonthatatlan szeretetszövetségét ünnepeljük. Az apostolok az Úr Jézus halottaiból való feltámadása után visszatekintve értették meg az utolsó vacsora történéseinek egyedülálló voltát. Így vagyunk most mi Istennek a gyöngéd szeretetével. Nézzük meg miért is adta nekünk magát Jézus az Eukarisztiában. 

1. A húsvéti bárány feláldozása Jézus áldozatának előképe (Kiv 12,1-8. 11-14). Az olvasmányok a húsvéti vacsorára összpontosulnak. Isten, a húsvéti bárány vére által – amely helyettesítő áldozat volt – Egyiptomban megőrizte a választott nép elsőszülötteit és elindította népét az ígéret földje felé. 

A zsidóknak ezt a szabadítást felidéző, és közösségteremtő szertartását minden évben meg kellett ismételniük. Ez nemcsak visszatekintés volt, hanem ébren tartotta a jövő reményét, amit a Messiás valósít meg.

Jézus jeruzsálemi bevonulásakor Isten országának kegyelmeit hozza, mint békefejedelem, mint igazi zarándok, aki kész engesztelést nyújtani népe bűneiért. Jézus az ószövetségi húsvét ünnepét választja az ő húsvétja megalapítására, amikor őt, az igazi „tökéletes bárányt” áldozzák fel a világ megváltásáért. Ezzel a bűnből való megszabadítás és a csodatétel is bekövetkezett, csak másképpen, mint ahogy azt a nép várta.

2. Jézus megcselekedte a csodát az utolsó vacsorán. Ez a csoda az Eucharisztia, melyben szentségi módon a kenyér és bor színében önmagát adta apostolainak. Ez a legnagyobb csodának, Jézus keresztáldozatának és feltámadásának elővételezése. Szent Pál közli, hogy az Úrtól kapta kinyilatkoztatásban az utolsó vacsora tényét. Az Egyház megértette, hogy Jézus önmagát tette áldozati báránnyá, amikor értünk életét adta.

Aki  áldozatot hoz másért, az valamiben lemond a maga éltéről.

Aki áldozatul adja magát másokért, az egészen lemond az életéről.

Jézus istentisztelete az ő teljes engedelmessége és önátadása a mennyei Atyának.

Az Egyház azt is megértette, hogy Jézus bevont a maga önfeláldozásába a szentmise rendelésével, hogy ajánljuk fel Őt magunkért és vele együtt saját magunkat az Atyának. Amikor az utolsó vacsora emlékét ünnepljük, misztikus módon megadjuk Istennek az Őt megillető dicséretet és hálát, s kieszközöljük magunknak a bocsánatot és Isten segítségét egész életünkhöz. Ezzel együtt kijutunk a földi vándorút megpróbáltatásai közepette a bűn rabságából Isten gyermekeinek a szabadságára. Atyánk  gyermekeinek tekint, így közvetlenül Neki adhatjuk magunkat Jézussal egyesülten.

Az áldozat az újszövetségben az ember részéről önátadás, az Isten részéről elfogadás. Az áldozattá válás a legteljesebb élet megtalálása, szeretet partnerség Istennel, Atyánkkal. Emiatt lesz otthonunk ez a világ, amelyben istengyermekeként tudunk élni.

3. A szentmisén azt kell tenni, amit Jézus tett (Jn 13,1-15). Az utolsó vacsorát úgy jellemzi János evangélista a másik három evangélista írása ismeretében, hogy ott Jézus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A szeretet szentségével együtt Egyházára hagyja szeretete végrendeletét. Szent János az első század végén az emberi kapcsolatot, a lábmosást emeli ki, mert ezzel kezdődik a Jézushoz tartozás. Előbb légy ember, utána keresztény! Innen lehet az önátadó-befogadó partnerségbe lépni az Atyával a Szentlélek által.

A szentmisére életünket kell elhoznunk, és mise után az életbe kell visszamennünk, hogy legközelebb gazdagabb, istengyermekségben érettebb életet hozzunk. A magunk életét és feladatait kell vállaljuk, az Istenemberrel egyesülten. Ahogy Jézus beletestesült emberségünkbe, hogy megszentelje, úgy mi is a szentmise megcselekvése és az áldozás által egybeasszimilálódunk Jézus életével, hogy a világot megszenteljük.

Jézus megtiszteli tanítványait, hogy példája nyomán a szeretet tettei megmaradjanak az Egyházban. Az Oltáriszentség ünneplése pedig legyen az ő szeretetének szentségi jelenléte és életük egészen azonosuljon az ő szolgáló életével. Így növekszik a „titokzatos test” az egyház és jut el egyre inkább világunk a „teljességre”.

Jézus Krisztus mivel jelen van az Oltáriszentségben, ezért van templomunk, oltárunk, papságunk, liturgiánk, mert minden az Eucharisztiában jelenlévő Krisztustól és Krisztusért van, Krisztus meg értünk. Krisztussal van életörömünk, életgazdagságunk. Ezért az Úr imájának kérését mondjuk: mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma.

Gyulafehérvártól délre, Alvinc szomszédságában, a Maros nyugati partján fekszik Borberek. Mára csak a történelmi múltja magyar. Amikor Alvincen járok felkeresem a Hunyadi János által kijavított gótikus, tető nélkül maradt, nyolc évszázados templomot. Oda belépni csak a templom oldalsó ablakán lehetett. A bent csupa bozotot néhány éve kitakarították. Halott templom, maholnap teljesen rom lesz. Hívei nincsenek. Csak leltári tárgyként szerepel az egyik protestáns püspökségen. A reformáció után az Eucharisztia ünneplése benne megszűnt. Ott nem kérték, mint az emmauszi tanítványok: maradj velünk Uram, mert esteledik, és lemenőben van életünk napja. Ott nem cselekedték meg Krisztus parancsa szerint a szentmisét. Borberek magyar közössége nem tudott csak igével megmaradni, ezért teljesen elpusztult. Most a templom is halódik, a földbe hal el. A zord idők során a szemét is felvette, pontosan a falba épített szentségtartófülke aljáig ért. Amikor odamementem sajgó szívvel, csupasz kézzel kisepertem a szemetet. A velem levőknek csak ennyit mondtam: Így pusztul el a nép, amely nem tudja az eucharisztikus Jézust maga között tartani...

Nemzet sorvasztó világunkban, hogy ne járjunk úgy, mint a borberekiek, kérjük: maradj velünk, Urunk, légy életünk és feltámadásunk.

4. A papság szentségének, az egyházi rend alapítását is ünnepeljük, amely által a Jézus Krisztustól apostolaira bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végéig. A szolgálati papság, az egyházi rend az általános papság, vagysi a hívek szolgálatában áll, hogy a keresztségben kapott kegyelmeket mindenki tudja kibontakoztatni és ezáltal üdvözüljön.

Szent II. János Pál pápa 2005. év nagycsütörtökre a papoknak írt levelében arra kért, hogy ápoljunk magunkban a hálaadó lelkületet. Legyünk hálásak az életünk folyamán kapott ajándékokért: különösképpen a hit ajándékáért, amelynek köszönhetően a hit hirdetőjévé válhattunk, és a papi hivatás ajándékáért, amely bensőleg felszentelt Isten Országának szolgálatára.

Ezt a szolgálatot szentségi módon végezzük, de fizikailag is kifejezzük, amikor Jézus iránti szeretetből 12 elsőáldozásra készülő gyermek lábát megmossuk. Ekkor bizonyosan megérzünk valamit abból a szeretetből, amelyet Jézus hagyott ránk.

Jézus az Ige liturgiával felkészít misztériumainak, elsőként az Eucharisztia befogadására. A Vele történő találkozás, a szentáldozás kiteljesít, mert az Ige világosságát követi az a világosság, amely "az élet kenyeréből" fakad. Krisztus ezzel teljesíti leginkább ígéretét: „Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (vö. Mt 28,20) úgy a tanításával, mint az Eucharisztiában.

Amikor a Miatyánkban imádkozzuk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6, 11) – gondoljunk arra, hogy Jézus válaszolt. Az Eucharisztiában Ő a mindennapi kenyerünk. Ő az Egyház életének középpontja.

A szentáldozásban személyesen „az égből alászállott élő kenyeret” kapjuk (Jn 6,51), aki egyben az örök élet záloga. Csakis őáltala lehet részünk a mennyei Jeruzsálem lakomáján. Ámen.