Urunk mennybemenetele - 2022

Jézus mennybemenetele előtt meghagyta apostolainak, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg el nem jön a Szentlélek. Ezután kivezette őket az Olajfák-hegyére, megáldotta, fölemelkedett az égbe és felhő takarta el szemük elől. Az apostolok ott álltak „égre emelt tekintettel”. Úgy tűnik, hogy együttlétük végetért, ahogyan a klasszikus könyvek, meséink és gyászénekeink végződnek. Jézus Krisztus és az apostolok együttléte más dimenzióban folytatódik. Ezt a valóságot id. Imets László, Napfogyatkozás című fametszete nagyszerűen fejezi ki ünnepünk tartalmát: Jézus mennybemenetelét, az apostolok várakozását és a Szentlélek rejtett érkezését. A mi történet folytatódik az apostolok küldetésével és az angyalok figyelmeztetésével: „Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsl 1,11)

Jézus most emberségével megdicsőülten, „isteni módon” van velünk: „veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Az apostolok Jézustól isteni, tartós küldetést kaptak. Ettől kezdve olyan feladatot kell teljesíteniük, mely a világ végéig tart. Felismerték, hogy a történelemben Jézus örömhírét kell vigyék minden népnek. A isteni életet kell hirdetni, amiben Jézus részesít. Hogy szentségi kapcsolatunkat elmélyíthessük Jézussal, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket.

**

Testvéreim! Szent János evangéliumának előszavában írja: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. ... A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében...” Jézus Nikodémusnak megmondta: Isten országában csak az mehet be, aki újjászületik vízből és Szentlélekből. Senki sem ment föl a  mennybe, csak az aki alászállt a mnnyből: az Emberfia. Ha Nikodémus és a többi gyengehitű zsidó Isten országának legegyszerűbb igazságait sem értette meg, akkor hogyan fogadhatná el a mennyei dolgokat, a krisztusi hit mélyebb titkait? Az egyik ilyen mélyebb titok a megváltás isteni műve, az isteni szeretet végtelen csodája, mellyel az Isten egyszülött Fiát adta, föláldozta  a keresztfán. Aki a kereszten függő Jézusban hisz, megszabadul a sátán marása okozta lelki halálból, és részese lesz az isteni életnek.

1. Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik. A Föltámadott dicsőségének ez időben elfátyolozott jellege átragyog Mária Magdolnához intézett titokzatos szavain: „Még nem (...) mentem föl az Atyához; de menj az én testvéreimhez, és mondd nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17). Ez a föltámadott Krisztus és az Atya jobbjára fölmagasztalt Krisztus dicsősége közötti különbségre utal. Negyven napon át Jézus így mutatkozott és Isten Országról tanította őket, dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott maradt.

Jézus utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő és az ég jelez, ahol ettől kezdve Isten jobbján ül. Ez a mennybemenetel, mely egyszerre történeti és transzcendens esemény. Jézus emberségének végleges bemenetelét jelenti Isten mennyei országába, ahonnan ismét el fog jönni, de addig a közbülső idő – az egyház ideje – elrejti Őt az emberek szeme elől. Krisztus az Egyház feje, előttünk ment be az Atya dicsőséges országába, hogy mi – az Ő testének tagjai –, abban a reményben éljünk, hogy egy napon örökre Vele leszünk. 

 

2. Jézus mennybemenetele szoros egységben marad a mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az "térhet vissza az Atyához", aki az "Atyától jött ki": Krisztus. "Senki sem ment föl az égbe, csak aki alászállott az égből, az Emberfia" (Jn 3,13), aki magára vette emberi természetünket.

Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes bemenni az "atyai házba", Isten életébe és boldogságába. Egyedül Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, ő nyithatta meg az embernek az utat: "hogy nekünk, az Ő tagjainak megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement". Megmondta: "én pedig, majd ha magasba emelnek a földről, mindeneket magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32). A kereszten való fölmagasztalás a mennybemenetel fölmagasztalását jelzi és jövendöli. Az ennek a kezdete, Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen Papja "nem emberi kézzel épített szentélybe lépett be (...), hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk" (Zsid 9,24). Krisztus a mennyben szüntelenül gyakorolja a maga papságát: "hiszen örökké él, hogy közbenjárjon" értünk, "akik általa járulunk Istenhez" (Zsid 7,25), hogy biztosítsa nekünk a Szentlélek mindenkori kiáradását.

Jézus mint "az eljövendő javak főpapja" (Zsid 9,11), középpontja és főcelebránsa annak a liturgiának, amely az Atyát az égben dicsőíti. Damaszkuszi Szent János egyházatya írja: "Az Atya jobbján ül kifejezéssel azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia mint az Atyával egylényegű Isten, az idő kezdete előtt volt, és ahol az idők végén, megtestesülvén, testi módon is helyet foglal, mert teste ugyanabba a dicsőségbe került." Beteljesedett Dániel próféta látomása, ahogy az Emberfiát látta: „az Örökkévaló hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe.” (Dán 7,14). Szent Pál apostol vallja: "Krisztus meghalt és életre támadt, hogy a holtaknak és élőknek egyaránt Ura legyen" (Róm 14,9). Övé minden hatalom a mennyben és a földön. Ő "fölötte áll minden fejedelemségnek, hatalomnak, erősségnek és uralomnak", mert az Atya "mindent az ő lábai alá vetett" (Ef 1,20--22). Ettől az időponttól kezdve az apostolok tanúi lettek annak az "országnak, melynek nem lesz vége".

3. Krisztus már uralkodik az egyház által. A mennybement Krisztusban az ember történelme és az egész teremtés is megtalálta "újra összefoglalását", transzcendens csúcspontját. A megdicsőült Krisztus, mint az Egyház feje, beteljesítve küldetését, ő az égben marad, és hatalmát az Egyház fölött a Szentlélek erejével gyakorolja. "Már elérkezett hozzánk a végső idő, visszavonhatatlanul le van rakva a világ megújításának az alapja. Mindez valamiképpen elővételezve meg is valósult a világon, hiszen az Egyházat már a földön ékesíti az igazi, jóllehet még nem tökéletes szentség." (LG 48) Krisztus Országa jelenlétét már kinyilvánította csodás jeleken keresztül, melyek végig kísérik az Egyház igehirdetését is. Krisztus zarándok Egyháza szentségeiben és intézményeiben, ennek a világnak alakját hordozza, mely elmúlik, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását".

4. A mennybemenetel óta Krisztus dicsőséges eljövetele a küszöbön áll, de "nem ránk tartozik ismerni az időket és a pillanatokat, melyeket az Atya a maga hatalmában elhatározott" (ApCsel 1,7). A mostani idő a Lélek és a tanúságtétel ideje, de olyan idő is, melyet az egyház szorongatása és próbatétele, melyet a várakozás és virrasztás jellemez. Azt is tudjuk, hogy Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, fölfedi a "gonoszság misztériumát", amely egy vallási megtévesztés formájában húzódik meg, az emberek problémáira látszólagos megoldást kínál az igazságtól való elpártolás árán. A vallási megtévesztés csúcsán az Antikrisztus tevékenykedése áll, egy ál-messiásé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be.

5. Hittel valljuk, hogy Krisztus eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. De Isten ország nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni, állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által. Az Úr Krisztus már uralkodik az Egyház által, de ez a világ még nincs teljesen alávetve neki. Krisztus országa nem fog győzni a gonosz hatalmainak utolsó támadása nélkül. Akkor az ítélet napján, a világ végén, Krisztus el fog jönni dicsőségben, hogy beteljesítse a jó végső győzelmét a rossz fölött, melyek mint búza és konkoly a történelem folyamán együtt nőttek föl. A dicsőséges Krisztus, amikor az idők végén eljön ítélni eleveneket és holtakat, nyilvánvalóvá fogja tenni a szívek titkos gondolatát és meg fog fizetni minden egyes embernek cselekedetei szerint és aszerint, ahogyan elfogadták vagy elvetették a kegyelmet.

Ezért imádkozzuk minden szentmisében: Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól. Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból bűn és baj nélkül éljönk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert tied az ország, hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.