Az apostolkodás intézménye: az egyház

Az apostolkodás intézménye: az egyház. Az apostoli munkát nem foghatjuk fel az egyéb emberi tevékenységek módján, amelyeknél törvényszerű, hogy a befektetett energia meghozza a maga gyümölcsét. Ahol a befektetett munka és annak eredménye azonos szintet képvisel, ott ez így is van. De az üdvözítés munkája nem ilyen. Ott az emberi szó a lélek természetfeletti újjászületését akarja megteremteni.  Ehhez pedig különleges isteni közreműködésre van szükség. Egy sajátos isteni indításra, amely nélkül a megtérés létre se jöhet. Az apostol, legyen az pap vagy szülő, csak hinti a magot, meg legfeljebb öntöz, de a növekedést Isten adja. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az emberi erőlködésnek nincsen szerepe. Ezt nem is mondhatjuk.  Csak annyit: az első az áldás onnan felültől, aztán az apostol tettetés nélküli őszinte hite és végül rátermettsége és felkészültsége.

Jézus mindenegyes keresztény hívő feladatává tette, hogy tanítását hirdessék, terjesszék a föld végső határáig. Minden egyes kereszténynek, tehát az egész egyháznak dolga, hogy a világ népeinek hírt adjon Krisztusról és elmondja nekik az üdvösség örömhírét. Nem állíthatjuk, hogy az egyháznak ebbéli működése mindig eredményes volt. A sikertelenség oka lehet az isteni kegyelem hiánya, hiszen végül is Isten nyitja ki a szíveket az evangélium befogadására. De magyarázható a sikertelenség a hirdető, vagyis az egyház elégtelenségével. Lehetséges, hogy maga az egyház, egyes gyengéi gátolják az eredményes munkát.

Az egyház Krisztusnak akarja megnyerni az embereket. Üdvözíteni kíván mindenkit. Az apostolkodás az egyház részéről történhet szóval és cselekedettel, ez nyilvánvaló. Külön kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a szóbeli hirdetés megfelel-e a célnak, alkalmas-e arra, hogy hitet ébresszen, hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak. És külön kell szemügyre venni az egyház életét, magatartását, ez a hit ébresztése szempontjából még jelentősebb.

Mindenekelőtt szükségesnek tartjuk kihangsúlyozni, hogy a látható, a tapasztalható, tehát az evangélium hirdetése, az egyház magatartása, az intézmény, a cselekedet csak hordozója az isteninek. Amit mi produkálunk, az csupán a burka, a héja az isteni tartalomnak, a természetfelettinek, az Istennel kialakuló benső kapcsolatnak. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyház magatartása a természetfölöttinek, az isteninek eszköze, szerszáma. Ha az elmondottakat alaposabban átgondoljuk, világossá válik, hogy miért nevezi az új teológia az egyházat az üdvözítés szentségének.

Az elmondottakhoz még valamit érdemes hozzátenni. Ami következik abból, hogy az egyház az üdvözítés és az üdvösség szentsége. Tudomásul kell vennünk, hogy az egyház szerkezete, igehirdetési gyakorlata, vagyis a látható, tapasztalható, az emberi, a materiális elem – és a természetfölötti, az isteni, – két különböző síkot képviselnek. Egészen nyilvánvaló, hogy emberi, a materiális elem magában véve alkalmatlan és elégtelen a természetfölötti, az isteni létrehozásához. Ez többek között azt is jelenti, hogy még a legmagasabb szintű hithirdetés sem képes önmagában istenhitet ébreszteni. És még a legmeggyőzőbb életmód sem tudja a szemlélőt önmagábanvéve közelebb vinni Krisztushoz. Persze ebben nincsen semmi újdonság, hiszen jól tudjuk, hogy a hit Isten természetfölötti ajándéka. Ennek ellenére sem tartjuk feleslegesnek az elmondottak megszívlelését. Már csak azért sem, mert a kevésbé differenciáltan gondolkodó elme hajlamos elkenni a két szint különbségét.           

Dr. Szalai János