Lisieux-i Szent Teréz a Tisztítóhelyről

Lisieux-i Szent Teréz - Isten inkább atya, mint bíró. - Szent Teréznek támadt egyszer egy konfliktusa a 67 éves M. Febronia nővérrel, aki az apácafőnöknő helyettese volt. A nővér megtudta, hogy Teréz arra bátorítja a novíciákat: higgyenek abban, hogy haláluk után közvetlenül a mennyekbe juthatnak. Ez nem tetszett neki, mert túl vakmerőnek tartotta ezt az elképzelést, és szemrehányást is tett ezért Teréz nővérnek. Ő megpróbálta higgadtan és jóságosán megmagyarázni az álláspontját, de eredménytelenül. M. Febronia nővér ragaszkodott az egyházban még ma is általánosan elterjedt és elfogadott felfogásához Isten igazságosságával kapcsolatban. Ám Teréz számára Isten inkább szerető atya, mint bíró volt.

Egy év sem telt bele, és M. Febronia nővér több társával együtt áldozatul esett egy 1892-ben dúló járványnak. Három hónappal később Teréz nővérnek volt egy álma, amelyet elmesélt a zárdafőnöknőnek. Ezt a szentté-avatás aktáiban is olvashatjuk: „Anyám, ma meglátogatott álmomban Febronia nővér, és arra kért, imádkozzunk érte. A tisztítótűzbe került, valószínűleg azért, mert túl kevéssé bízott Isten irgalmában. Esedező testtartásával és mélyreható pillantásával, ahogy a szemembe nézett, mintha azt akarta volna mondani: Igaza volt, én most megtapasztalom Isten igazságosságát, de ez az én hibám. Ha hallgattam volna magára, most nem lennék itt.”

Ha Isten irgalmában bízunk, akkor mindig bűneink bocsánatát kérjük, és azt fogjuk kapni, amit a bűnbánó lator a kereszten. A Szenvedő Lelkekért közbenjárhatunk Istennél, és ők is sok kegyelmet ki tudnak esdekelni számunkra. Erről a papok védőszentje, Vianney Szent János, arsi plébános (1786-1859) így beszélt: „Ha tudnánk, mekkora hatalmuk van ezeknek a kedves Szenvedő Lelkeknek Isten szíve felett, és ha tudnánk, milyen kegyelemre tehetünk szert a közbenjárásuk által, talán nem feledkeznénk meg róluk annyira; sokat kell értük imádkoznunk, hogy ők is sokat imádkozzanak miértünk.”

A végső tisztulás, vagyis a tisztítóhely – A Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyet Szent II. János Pál pápa 1992. dec. 7-én ünnepélyes keretek között a híveknek “biztos és hiteles” forráskéánt átadott, ezt írja: „Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

- Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, tisztító tűzről beszél: "Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az ‘sem ebben, sem az eljövendő világban’ (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg." 

- Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: "Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért. "Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? (...) Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük." 

-          - folytatjuk -