31.B. - Szeretettel teli a mi áldozatunk?

Isten az embert olyan személyiségnek teremtette, aki közösségekbe való aktív bekapcsolódása, felelősségének számbavétele, végül maga és mások érdekében végzett munkája nélkül nem képes megoldani a Teremtő által rárótt feladatokat, sőt egyéni természete kibontakoztatásának megvalósítására sem képes. Amikor a klasszikus teológia az ember társas természetéről beszélt, általában személyes értékeinkből indult ki, és azt kereste, hogy a közösség hogyan segíti ezek kibontakozását. A személyes értékek közé természetesen a közösség iránti kötelességeket is beleszámította, hiszen ezek teljesítése hozzátartozik az egyén önmegvalósításához.

A 20. század eleje óta egyre inkább tért hódított egy másik szemléleti mód, amelyik nem az egyénből veszi kiindulását, hanem abból, hogy „Isten... azt akarja, hogy az emberek egyetlen családot alkossanak és testvérnek tekintsék egymást”. Ennek a szemléletnek győzelmét a II. vatikáni zsinat „az idők jelének” mondotta, és több hivatalos megnyilatkozásában utalt rá. A zsinati dokumentumokon kívül Szent XXIII. János a „Mater et Magistra”, a „Pacem in terris” és Szent VI. Pál az „Ecclesiam suam” kezdetű pápai körlevelekben is ezt a szemléletet érvényesítik. 

Közösségi voltunkat és közösségi kötelességeinket főképpen három szempont szerint tárgyalják: 

1) Személyességünk kibontakozása csak közösségi tevékenységben történhet. 

2) A szolidaritásnak, vagyis az egyén és a társadalom értékei kölcsönös függésének ténye alapvető adottságunk, a közjó előmozdítása pedig minden egyénnek érdeke és kötelessége. 

3) A szubszidiaritás elve azt kívánja, hogy az egyetemes jellegű közösségek ne akadályozzák az alájuk tartozó kisebb közösségek tevékenységét, hanem inkább segítsék; a nemzetközi szervezetek hangolják össze és ösztönözzék a fejlődést, de az igazságosság sérelme nélkül. 

E teológiai szemlélet alapját a Szentháromság személyeinek közösségében látjuk, mert ennek mintájára teremtette Isten az embert úgy, hogy magában nem tud kiteljesedni, hanem rászorul a többi emberre. 

Isten a földi életre vonatkozó ígérteket tett, amennyiben parancsait megtartjuk. (MTörv 6,2-6) Ezért a zsidók naponta kétszer mondják a Mózes tanította imát: “Halld Izrael” – hogy osztatlan szívvel, egész életükkel szeressék Istent. A megvalósuló Isten országában, Jézus elénk élte a szeretet parancsát, és mivoltát az írástudónak nyilatkoztatta ki. (Mk 12,28b-34) Az Isten iránti szeretet az embertárs szeretetében mutatkozik meg. Krisztus kegyelmével a szeretet parancsát olyan lendülettel kell élni, hogyha kell életünket tudjuk odaadni embertársainkért. Erre sarkall a Szentháromság személyeinek egysége, másfelől az Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége is. (Zsid 7,23-28) Jézus főpapunkká lett és a szentmisében ölel magához.

„Jézus mindörökre üdvözítheti azokat, akik általa járulnak az Isten elé.” Zsid 7,25.