Remeték Magyarországon a XIII. században

A remeték egyenként vagy kisebb csoportokban leginkább domb és hegyvidéken, barlangokban, források közelében telepedtek le, formális alapítás nélkül, hogy alkalmassá váljanak arra, hogy Istennel találkozzanak és gondviselő szeretetében éljenek. A lelkük mélyén fakadt titkos vágy késztette őket a magány keresésére, melyben fenségesen nyilvánult meg nekik az, akit zajos környezetükben hiába kerestek, maga az Isten. Elvonulva a világ szeme elől, kezdetben a maguk és társaik lelki üdvének munkálásán fáradoztak. Gyakran társultak, hogy segítsék, buzdítsák egymást és együtt imádkozzanak. Szentnek tartott életük miatt sok hívő és vezető ember fordult hozzájuk tanácsért. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy maguk után alig hagytak emléket. Nem emeltek jelentős épületeket, könyveket nem írtak. Ima, virrasztás, istentisztelet, elmélkedés, böjt és testi munka töltötte ki életüket. Halálukkal hamarosan nyomuk veszett. Volt, ahol egy nevesebb vagy szentéletű remete köré gyülekeztek a többiek. Ezzel nagyobb lendületet adtak a remete-szerzetesi mozgalom kialakulásának.

A 13. század elején Magyarországon a remeteélet számos követőre talált, megélénkült a remete életforma. A Pécs melletti Szent Jakab-hegy és a Pilisi erdők remetéi körében, elindult egy társulási folyamat, hogy segítsék, buzdítsák egymást és együtt imádkozzanak. A remetetelepek a megyéspüspökök joghatósága alá tartoztak, ezért a püspökök figyelmesen követték életüket. Elsőként 1225-ben Bertalan pécsi püspök karolta fel a Patacs feletti Szent Jakab-hegyi remetéket és a közösségi életre vonatkozó szabályzatot és monostort adott számukra. Egyes vidékek vonzották a remetéket, és ezért vált lehetségessé, hogy Özséb összefogja és megszervezze a szentkereszti remetéket, a későbbi pálos remeterendet.