A
remeték egyenként vagy kisebb csoportokban leginkább domb és hegyvidéken,
barlangokban, források közelében telepedtek le, formális alapítás nélkül, hogy alkalmassá váljanak arra, hogy Istennel találkozzanak és
gondviselő szeretetében éljenek. A lelkük mélyén
fakadt titkos vágy késztette őket a magány keresésére, melyben fenségesen
nyilvánult meg nekik az, akit zajos környezetükben hiába kerestek, maga az
Isten. Elvonulva a világ szeme elől, kezdetben a maguk és társaik lelki üdvének
munkálásán fáradoztak. Gyakran társultak, hogy segítsék, buzdítsák
egymást és együtt imádkozzanak. Szentnek
tartott életük miatt sok hívő és vezető ember fordult hozzájuk tanácsért. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy maguk után alig hagytak
emléket. Nem emeltek jelentős épületeket, könyveket nem írtak. Ima, virrasztás,
istentisztelet, elmélkedés, böjt és testi munka töltötte ki életüket.
Halálukkal hamarosan nyomuk veszett. Volt, ahol egy nevesebb vagy
szentéletű remete köré gyülekeztek a többiek. Ezzel nagyobb lendületet adtak a
remete-szerzetesi mozgalom kialakulásának.
A
13. század elején Magyarországon a remeteélet számos követőre talált,
megélénkült a remete életforma. A Pécs melletti Szent Jakab-hegy és a Pilisi
erdők remetéi körében, elindult egy társulási folyamat, hogy segítsék,
buzdítsák egymást és együtt imádkozzanak. A remetetelepek a megyéspüspökök joghatósága alá tartoztak, ezért a püspökök figyelmesen
követték életüket. Elsőként 1225-ben Bertalan pécsi püspök karolta fel a Patacs
feletti Szent Jakab-hegyi remetéket és a közösségi életre vonatkozó
szabályzatot és monostort adott számukra. Egyes
vidékek vonzották a remetéket, és ezért vált lehetségessé, hogy Özséb
összefogja és megszervezze a szentkereszti remetéket, a későbbi pálos
remeterendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése